Madden Memoár, 1.

Egy különlegesség a blogon. Nem utazás, csak emlék.
"Csak"...
Plusz egy kis kedveskedés Lillának, akit amúgy soha nem hívok így. :)


Mai napon (2013.01.01), amikor kinyitottam a szemeim és még odáig se jutottam el gondolatban, hogy összerakjam nem csak a tegnapi nap, napok, hetek,  elmúlt év eseményeit már a telefonom után nyúltam, hogy felnézzek netre. Nem túl romantikus sztori, de hát...ez van.
Igazából jól tettem, hogy nem kezdtem el gondolkozni és túlgondolni dolgokat, ráforogni, vagy bármi egyéb.
Itt találtam egy üzenet-félét, az én Muktári Zutymó Prapogyák-omtól. :)
Egy nagyon régi bejegyzésrészletet küldött el a blogjából, amit még 16 évesen írt. Hihetetlen, hogy rohan az idő.
Lényeg, hogy a kedvemért feloldotta a blogját egy napra, így átfuthattam és nosztalgiázhattam részben vele, hiszen a legtöbb eseményre emlékszem. (Meg, mi ketten megbeszéltük azt már, hogy a Memoárjait én fogom megírni, hiszen olyan dolgokra  emlékszem, amikre más már nem. Persze, ez nem csak rá vonatkozik, úgy minden másra is. Megélni dolgokat majd emlékezni rá király dolog. Amire emlékszem, azt úgy is tudom előadni, mintha tegnap történt volna. Ez jó vagy rossz-e? Na, az más kérdés...)
Szóval, nosztalgia...
Amellett, hogy amit kimásolt nekem egy igazán kedves érzést hozott fel bennem, találtam mást, egy napot, amit megírt és én emlékszem rá, tényleg, mintha tegnap lett volna. Aztán, afféle viszonzásként leírom MOST, hogy hogy emlékszem rá én...:) Ő belement, úgy gondolom, örömmel.
Az a nap, leírva, tőle:

"Egész jó volt. Pancsipancsi. :)
Griont rávettem h csúszdázzunk, egyszer velem együtt csúszott le, aztán a vízbe vágott egy spárgát, utána már nemszórakoztunk, na meg belém is mélyesztette az egyik karmát XDD Meg pezsgőfürdőztünk, meg barlangoztunk Sőőőt, bármultuk a hullám medencében ahogy a külföldiek egy piros labdával játszanak meg pitiztünk hátha véletlen oda dobják. XD Meg úszkáltunk Szerencsére (bár jobb lett volna ha nem történik meg) a végén görcsölt be Grion lába, mikor már mentünk kifele. Szal összességbe jau volt
Kikötőben megittam majdnem egy sört... egy hülye muslica megtámadta... -.-"
Itthon meg lestünk Elfen Lied, sztem jó volt a tegnapi nap. Leszámítva, hogy Grionkám a végén rosszul lett... :S"

Igen. Így történt.
Madden akkortájt megkérdezte tőlem, hogy voltam-e valaha az élményfürdőben. Mondtam neki, hogy még soha, úgyhogy kapott az alkalmon és meghívott. (Nagyija nyert vmi x alkalmas órára bontott  bérletet, úgyhogy néznünk kellett az időt és pontosnak lenni!)
Sütött a nap, meleg volt, jó idő. Olyan tipikus nagyerdőre kiülős, sörözős.
Arra emlékszem, hogy izgultam. (Ez nem nagy dolog, amúgy, szinte minden találkozás előtt izgulok mert várom, hogy az jó legyen).
Emlékszem arra is, hogy mindent ki akartam próbálni úgyhogy először csak körbevitt Madden. De tényleg körbe. Az összes zuhanyzót megnéztük, wc-t, külső részt, belsőt, nyanya áztató pezsgőfürdőt, gyerekmedencébe is belemásztunk, és így tovább...
Aztán Mad, ugye, rátért a lényegre: csúszda. Na, itt jött ki belőlem a hülyegyerek, hogy én ilyenbe soha nem vettem még részt aztán az a hosszú kék amire egyből rá akart venni ez a nő, hát... gyors, meg mennek, meg sokan, meg visítanak, meg élvezik, meg magas, meg csapódnak..áááá, nem-nem. Nem lesz az jó!
Na, akkor kezdjük a könnyeddel.

Tudjátok...roppant hülye érzés, amikor 16 éves fejjel valaki fogja a kezedet egy piros csúszdán, ami van vagy egy egész méter, amin az előtt ugyanígy csúszott le egy anyuka a 2 éves gyerekével. Na de, lvl easy, size sx... valahol el kell kezdeni.
Nyugtáztuk, hogy nem haltam meg, úgyhogy mehettünk egyből a girbe-gurba,hipi-szupi csúszdákra.
lvl hard, size XL ha úgy tetszik...
Felmásztunk a lépcsőn...
Megérkeztünk.
Ó jajj...
Magas, meleg, csúszik, vizes, kanyarog, gyorsnak néz ki - annyira nem vagyok bátor, nem nagyon tetszik.
De, egyszer élünk, úgy látom MÉG nem halt meg senki itt. Maximum leszek én az első.
Mad jobbra, én balra.
Hát... hogy is mondjam.
Meglepődtem, mert félúton megálltam. Ennyit a gyorsaságról meg a halálfélelemről.
De nem baj, ez a minimális csalódás kellett ahhoz, hogy tovább tudjam élvezni az egészet minden félelem nélkül. Ettől eltekintve, minden újabb csúszásnál éreztem a bizsergést - mint amit mindenki érez amúgy is, gondolom én.
Aztán jacuzzi, hullámfürdő. Tényleg pitiztünk. Tényleg piros volt a labda. Tényleg remek volt. De nem nagyon figyeltek oda ránk - sajnos.
És igen, spárgáztam. És igen, bele nyomtam szegény leányzóba a karmomat, de ahhoz neki is köze volt!
Volt A kék csúszda, amit legelőször akart kipróbáltatni velem.
Na, mondta, hogy azon ők ketten csúsztak és úgy minden jó volt. Megengedték, hogy úgy menjünk, hát az lett az utolsó csúszásunk aznapra!
Valahogy rosszul érkeztünk, így Mad ellökött magától, belém rúgott, én bele martam a rúgástól meg spárgáztam is.
( Ez a nő! Máskor meg pogózás közben úgy lerúgott, hogy akkorát estem mint egy ólajtó!
Egy igazi barátság, kérem. Ütjük-verjük egymást! )
Azután úsztunk egy kicsit a mély részen, hiszen volt még fél óránk amit el  akartunk ott tölteni.
Na, ahogy ott úszkáltam, mint egy hableány (gondolom mindenki látja a képet maga előtt ahogy Én ezt megteszem...), itt görcsölt be a lábam. És mi tagadás, amikor a víz közepén átfordulsz, fekszel a hátadon, megérzed azt a ritka szar érzést és tudod, hogy esélyed nincs lerakni a lábadat a kerekített másfél métereddel egy olyan mély vízben. Kalimpálni nem éri meg, meg elvileg te azért mentél oda mert tudsz úszni.
Úgyhogy, szépen ki kar-tempózol a vízből, mintha mi se történne, és amikor leér a lábad és összefutsz a barátnőddel (mert az idő is lejárt), közölheted vele, hogy amúgy fáj.
Zuhany, pakolás.

Kikötő, napfény, sör. Még arra is emlékszem, hogy pont ekkor jött be az a törvény, hogy 18 éven aluliaknak semmit nem adhatnak ki és hiába jártunk a kikötőbe akkor már vagy két éve (bizony, ilyen vagány "nagylányok" voltunk mi!), nem akarták kiadni a sört. Mire egy bácsi nagy hangon közölte a pultossal, hogy akkor vegye úgy, hogy Ő fizette a söröket, aztán ha valaki megbüntetné őket kenje rá.
Úgyhogy, lett sör. Ha jól emlékszem én valami bambit (is?) kaptam Maddentőlt. A pohárra emlékszem, a melegre, az úszás és strandolás utáni zsibbadó, fáradt érzésre, hogy beszélgetünk. Arra, hogy szárad a hajunk, kockás flanell gatyában és óriási pólóban nézzük a jövő-menő turistákat, gyerekeket, öregeket, bicikliseket.
Majd arra, hogy már otthon vagyunk. Még a régi lakáson.
A panel, második emeletén. Annak a lakásnak minden részére emlékszem.
Arra, hogy főzött nekem carbonárát - és ekkor ettem ilyet életemben először.
Elfen Lied-et néztünk, nem csak aznap, még másnap is. (Azóta se fejeztünk be, amúgy. Pár rész hiányzik és azóta is érdekel, hogy mi lett a vége!)
Hogy aznap este, akkor ő még Lacinak ökörködött kamerába én pedig Pistinek! Hogy egymásnak szüttyögtünk, hogy de jó Laci meg de jó Estvánnal és jajj-jajj, de jó is ez az egész. (Utólag elég mókás erre emlékezni, hiszen ha ez a két ember eszünkbe jut, már nem így beszélgetünk róluk!)
Aztán én rosszul lettem. Rettenetesen.
Szédültem, készen voltam. Mai napig nem tudom, hogy mitől, és arra sem emlékszem, hogy azóta előfordult-e velem ilyen máskor? Ijesztő volt.
Mad kerített nekem egy lavort, biztos ami biztos alapon és kaptam gyógyszert is. Szerencsére, hogy belém erőltette a gyógybogyót  mert attól jobb lett. Sokkalta.
Mintha mi sem történt volna x perccel ezelőtt, úgy tudunk beszélgetni és ökörködni, tv-t nézni.
Mint említettem, panelban laktak akkor. "Csak" a másodikon. Pólóban és bugyiban remek idő volt, amíg minden ajtó és ablak nyitva volt a házban.
Aztán lefekvés előtt, gondolt egyet ez a félőrült. Ránéz a telefonjára az idő miatt, kecsesen elhajít, tv be.
Megnyom két gombot. Privát Gold be - majd valami másik random pornó csatorna.
Én teljesen lehűlve ültem az ágy egyik oldalán és azt se tudtam, hogy Őt nézzem, vagy a televíziót. 
Nem, nem azért, mert prűd volnék, hanem mert....mert b/szdmeg! Kitört belőlem a röhögés, hogy ilyen nincs és csak velem történhet meg!
Végül, megállapítottuk, hogy a retro pornó nagyon vicces, főleg, hogy azt a csatornát kb ennek élvezetének szentelték és abban is megállapodtunk, hogy egy pornófilm tök idegesítő lehet, hogy ha egy pózban sokáig csinálnak valamit. Ja, és a hang is vicces, meg az egész.
Majd ezután tértünk nyugovóra.
De amikor nyugovóra tértünk és becsukta az ajtót ez a lány. Na, nekem ott lett végem. Azt hittem megsülök.
De ő is!
Nagy nehezen tudtunk elaludni, és reggel nagyon korán keltünk a hőség miatt. Témánk volt sokáig az a "rohadt meleg". Elfen Lied, társaság, csacsogás délutánig majd én hazajöttem.

Így történt ez még kétezer akármikor... :)

Németország - Eurofurence 18

Na, hol kezdjem?

Úgy érzem, hogy meg kell említenem  valamit:
Köszönöm szépen, hogy már voltak érdeklődök (nem egy és nem kettő!), aki MÁR úgy kérdezősködött tőlem, hogy a blogon mikor lesz feltöltve egy kis ez-az? Volt olyan is, aki hozzátette azt, hogy nem akar fárasztani, mert érthető, hogy nem akarom 30 embernek külön elmesélni ugyan azt az élményt. (Előző bejegyzés kezdés:indok a  blog megalkotására)
Ettől úgy érzem, hogy tényleg volt aki elolvasta - még akkor is ha épp unalmas pillanataiban is tette, de megtette. Azt hittem ez egyedül én leszek és max a legjobb barátaim átfutják miattam, hogy ne tűnjenek lesz/rom alaknak velem szemben.

Jól esik az érzés, hogy (még ha lustaságból is írtam meg a blogot részben), van akit érdekel és várja. Köszönöm szépen. :)


Szóval, Németország.

Mit is tudunk Németországról? Az átlag embernek: sör, kolbász, pornó...
Kultúráltabbaknak még az is mellé kúszik a kis agyában, hogy:  Berlini fal, autópálya korlátlanul száguldással, kivándorló magyarok, rengeteg török, Balatonra utazgató nudista turisták és hasonlók.*

Az én utazgatásomhoz semmi köze ezeknek. Van egy találkozó, olyan név alatt fut, hogy: Eurofurence. Idén tizennyolcadik alkalommal rendezték meg. Az utóbbi 4 (azt hiszem négy, de lehet csak három) évben tartják Magdeburgban ezt a rendezvényt. Mindig nyáron van, augusztus vége felé. Idén ez kicsit átcsúszott szeptemberre is.
Úgy működik, hogy mikor kész a honlap, és minden működik rajta megfelelően, illetve megvan a dátum előtte (hotel lefoglalva addigra, programok kitalálva, stb) akkor regisztrálni kell.  Ezt kb úgy kell elképzelni, mint amikor az egyetemisták megrohamozzák a neptunt, csak ez az oldal működik is eközben! :)
(Én 9 óra 5 perc körül tudtam regisztrálni. A regisztráció 9-kor nyitott pontban. És még így is a 640. sorszámot kaptam! Szóval nagy a tömeg...)
Minden évben más a "téma", csak azért, hogy ne legyen unalmas a találkozó. Tavaly a "kung-fu" volt, idén pedig Rómaiak ("Animalia Romana") . Valószínűleg az Olimpia miatt is... Úgyhogy ennek köszönhetően minden díszítés, szobajelzés, badge is erre utalt. Volt aki a saját suitját is felöltöztette tógába, vagy bőrbe, páncélba, akármibe.

Regisztrációkor kötelességed pár dolgot megadnod magadról ami személyes. Ilyeneket, hogy: neved, nemed, nemzetiséged. Ezeket fel is tüntetik majd az egyik badge-n amit kapsz ott a helyszínen. Bejelölhetsz regisztrációkor olyan opciót, hogy a valós nevedet ne mutassák, de az csak akkor él, ha pl; támogatója vagy a con-nak, tehát többet fizetsz s a neved feltüntetik a programfüzetben (pl; Buksi - Kiss Béla) .
Ha ez megvan, mehetsz tovább, hogy ha van bármi más oka annak amiért odamész. Például bejelölheted, hogy ki is mi is vagy te. Tehát az én esetemben vittem jelmezt (fursuit), más infókat is meg kellett adnom, hogy azt vihessem és számolhassanak a jelmezemre és rám mint aki aktívan tudja hordani (Más miatt is kell ez, de később visszatérek rá).
Ikszeltem tovább, hogy "főrszjútter" vagyok. Azt is beikszeltem, hogy "ártiszt", mert aztán akkora gyerek vagyok, hogy ihaj, muszáj mutogatni valamit.
A regisztrálás után lehetett még finomítani dolgokon. Olyanon hogy a badge-n mi legyen a kép, a karaktered neve változik, akkor azt, ilyesmi.
Na, jó hír, ez volt eddig az unalmas megmagyarázós rész.

Eltelt sok-sok idő, kifizettem mindent. Utazást, szállást, tettem félre ejuróra, mindenre.
Az utolsó "beruházásom" egy óriási bőrönd beszerzése volt, hogy mindenem kényelmesen elférjen. Itt kell egy gyors köszönetet mondanom Tündikének aki segített nekem táskát szerezni.
Aztán erről csak annyit, hogy majdnem tényleg a pink bőröndöt hoztam haza amit Tünde nem rakatott el nekem mert nem akart velem kitolni. Majdnem csak azért is azt hoztam haza! Nagyon sokat filóztam rajta, hogy milyen lennék egy pink bőrönddel és mondhatni már bele is éltem magam, és már úgy is mentem érte, hogy egy pink óriási izét fogok magammal húzni! :)
De aztán se pink se fekete nem lett, hanem egy nagyon szép bordó...
 Bepakolást -persze- a legutolsó pillanatra hagytam. Nagyon nehezen beszuszakoltam mindent egy 80 literes túrazsákba és az új bőröndbe...
Szépen elbuszoztam a Nagyállóra, ott megvártam a vonatomat és elkezdődött a "csak" 4 órás utazásom, Nyíregyháza, Miskolc útirányon át. Hál' a jó Istennek, vágányzár volt a szokványos útvonalon addigra, mert állítólag bombákat találtak meg mindenféle leletet, úgyhogy tovább húzták-halasztották a vágányok lezárását.
Még az volt a jó, hogy IC-s vagonokat raktak be a gyorsvonatoknak is, hogy legalább ezért ne hőbörögjenek az emberek. Alig voltunk a vonaton... szerencsére.
Nyíregyháza után úgy aludtam, mint akit levertek (pár óra alvás után még jól is esett). Párszor kelhettem fel. Egyszer Miskolcon aztán  Tura környékén és onnan már nem aludtam vissza Pestig.
Keletiből szépen elslattyogtam szállásadó ismerősömhöz (Devine névre hallgat, innentől így is lesz megnevezve. Szintén megrendelők egyike, akivel később utaztam)...
Szegény. Elsuhantunk kaját vásárolni. Aztán haza. Amíg én  a tipikus szendvicseket pakoltam össze (sajtos kifli, vaj, "kóbász", paprika), addig Ő a  vacsorát próbálta összepakolni - ami elég vicces, főleg, mert nincs mikrójuk és úgy nehéz kaját melegíteni. De persze, nincs lehetetlen...
Aztán újrapakoltunk. Igen, újra mindent. Erre azért volt szükség mert ez a jóember segített beszerezni két darab  "space bag" névre hallgató, ilyen műanyag óriási tároló szatyorkát. Az a lényege, hogy belepakolsz és kivákuumozod belőle a levegőt porszívóval. Így ami ruhát belepakolsz sokkalta kisebb lesz! Kipróbáltuk párnán, meg mindenen és nagyon jól működik! Főleg egy akkora jelmeznél, vagy ha többet is visz magával az ember, mert megrendelő várja a határ túloldalán - vagy csak simán otthagyna egy felesleges bőröndöt valahol.Miután minden rendben ment, gondolta, hogy mutogat nekem játékokat mert az engem annyira fog érdekelni... hát...elaludtam rajtuk. (Ismételten bocsi, nem vagyok játékmániás egy kicsit sem. Ami játékom van az is kb 10 éveseknek ajánlják!) Amíg éber voltam, addig nézegettem amúgy. A grafikája jó volt meg szép, de ennyire is emlékszem az egészből. Meg arra, hogy szól, hogy három órát fogunk aludni. 

0.nap...kezdődik...

Reggel gyors zuhanyzás, felpakolás és megindulás a Keleti felé. Mint két málhás szamár...
Tudni kell erről a jóemberről, hogy segítőkész, jó fej, meg minden, csak mindenen stresszel, túlgondolja, túlreagálja, idegeli magát és ez rohadt fárasztó.
Szóóval, ezt azért jegyeztem csak meg, mert a Keletiig kb végig egymás agyára mászkáltunk amikor csak lehetett. Ez nem csak a fentebb felsorolt dolgoknak volt köszönhető, hanem annak is, hogy egyikünk sem volt túl vállalható 3 óra alvás után, akármilyen türelmesek tudunk lenni egymás hülyeségeivel.
A vonaton mikor végre felmásztunk, rájöttem, hogy jé, ez ugyanaz a vonat amivel tavaly Csehországba mentem...mármint a járat ugyanaz, nem konkrétan a szerelvény.
5:20, reggel. Hideg volt amúgy is, hiába volt rajtam pulcsi, nyomták ezerrel a légkondit, mert az hiányzik igazán az embereknek! A mellettünk lévő 4 magyar fiatal is ezen röhögött, hogy nekik is ez hiányzik így zöld hajnalba, hogy fázzanak egy kicsit.
Azt hittem, hogy az lesz mint tavaly...még a határt sem értem el, már aludtam! Most nem. Pozsony körül aludtam el először.  (Bezzeg ez a férfiállat, na, már Budapesten aludt de végig Csehországig.)
Mikor Prágához értünk, ott elfogott a nosztalgia érzés. Valahogy úgy, hogy: jé, itt szálltunk le meg fel, semmi sem változott. Az is megfogalmazódott  bennem, hogy na, jövőre ide is meg oda is el kéne jutni, hiszen a Csehek így is kérdezgették, hogy megyek-e...
Amúgy, Prágáig fullon volt a vonat. De lógnak az emberek! Hiába lenne olyan, hogy helyjegy, ők jönnek. Meg a Szlovákok is! Ülnek mindenhol amit akarsz. Az egyik srácot, miközben sétáltam egyet -mert lehetetlen egy helyben ülni tízen órákon át, - úgy hátba vágta a két vagon közötti  ajtó, hogy majdnem beesett a leszállásra szolgáló ajtóhoz. Mondtam én neki, hogy 'szóri', le se ejtett. Gondolom tudta, hogy ez ezzel jár...(én kis naív, biztos az anyám szidta, de ennek jelét nem mutatta).
Prágánál fogta magát a vonat és elkezdett visszafelé jönni. Na, mondom király, még Németekhez sem jutunk el, inkább hazavisznek! Meg itt gondoltam azt is, hogy sétáljunk már egyet, mert zsibbadok. Lelkesen meg is indultunk a közelebbi ajtó felé (pont egy alagútba értünk), amikor is kinyílt az ajtó, de nem volt már mögöttünk egy vagon sem. Uh, egy percig sem kaptam szívbajt, hogy látom a síneket meg fúj a szél mint az állat. Persze, a bénaságunkon nem csak mi kezdtünk el röhögni, hanem az a pár ember is aki a mi kabinunkban maradt. (Egy percig sem volt kínos, áh...)
 Érdekes, hogy pont elmentünk Rež-nél, pont annál a szálláshelynél, ahol tavaly töltöttük a Cseh nyaralást. (Ugyan ilyen rendezvény mint EF, csak sokkal kisebb. Mint mondjuk egy Sziget fesztivál vs Campus. Különbség, hogy a Cseh 'con' vándorol ,mindig más helyszínen van).
Na, ennek úgy örültem! Teljesen véletlenszerű meglepetés volt, azt sem tudtam, hogy ilyen irányban megyünk, se semmit!
De Németekig még több órát mentünk... Nagyon-nagyon-nagyon fárasztó egy ilyen út.
A határokat amúgy, úgy vettük észre, hogy jöttek az sms-ek, de már azt sem azt mondta, mint régen, hogy "Üdv ilyen meg olyan országban", persze, saját nyelvén, hogy nehogy értsél bármit is, hanem ennyit ír, hogy " Európa tarifadíjakról itt tájékozódhatsz". Szóval, ha nem tudod milyen vonatra szállsz fel, csak mész a vakvilágba de még az sms sem fog segíteni rajtad, hogy tájékozódj!
A Cseh-Német határ amúgy szép. Óriási hegyek, víz, nyaralók(kerékpározó nyugdíjasok, túrázó családok, hajók, kompok). Tudod, egyszer csak érzékeled, hogy jé, a házak itt már tipikusan olyan..németesek. Pont azon röhögtünk, hogy csak a kolbászos zászló hiányzik a bajor fa borításos, teraszos házak tetejéről!

Nagy nehezen megérkeztünk Drezdába a vonat pedig tovább ment nélkülünk Berlinbe.
Amint leszálltunk nem sokkal később megláttuk az ismerősömet, aki minket keresett már egy ideje. Úgy kellett utána integetnünk, hogy ne menjen el. Ez az ismerős Famai névre hallgat és ő tigrisnek gondolja a saját karakterét. (Ezt azért mondom el, mert ezt is kérdezgettétek egész sokan, hogy mi ez az állatosdi, meg ha mesélek, sokszor ezt is megkérdezik, hogy az akiről beszélek miféle állat...ez tök jó, ezért is köszönet, hogy figyeltek ezekre!)
Ez a srác is megrendelőim egyike, (csak rajzokat kért eddig) és Ő ajánlotta fel azt is, hogy ingyen elvisz minket Magdeburgba a saját kocsijával. Ez plusz 3 óra  az autópályán...
Famai (így fogom hívni innentől, mivel az igazi nevét is tudom, de megkért rá, hogy lehetőleg ne tegyem közzé), kb 2 méter magas, vékony, barna bőrű, fekete rövid hajú emberke, szúrós fekete szemekkel. Kopp fekete ruha volt rajta, a pólón egy tigrissel és a nyakában fekete bőr nyakörv is volt. Nagyon durván tigris mániás, amúgy. (Ha hiszitek, ha nem, volt tigrise otthon. Kettő. Eleinte én sem hittem el neki, de az a baj, hogy tényleg volt...szóval, Ő az a srác, aki amikor eleinte mesélt ezt-azt, magamban egyből rávágtam, hogy biztos kamu, úgyhogy vigyázni kell vele. Aztán szépen lassan kiderült, hogy nem, minden úgy van ahogy mondja és akkor dobtam egy hátast, hogy ilyen nincs, ilyen nem létezik! És láss csodát, de.) Annyira tigris mániás, hogy a kocsija hátsó ülésénél az ajtó kárpitja is tigrismintás. Rózsaszín és szőrös! Ott ültem én.
Még mielőtt  beszálltunk volna, a kezembe nyomott egy rózsaszín-fekete tigriscsíkos csomagolású dobozkát és egy óriási élethű tigris plüsst is. Ezt csak úgy hozta nekem ajándékba, elő-szülinapi ajándék gyanánt, meg mert örül, hogy láthat. A dobozban Faber-Castell ceruzák voltak. Amióta hazajöttem nem mertem őket használni, hogy nehogy kopjanak! Hát na, ilyet nem mindenkihez vágnak csak úgy hozzá, szeretetből! Nagyon megtisztelő és meglepő volt, hogy ilyen van. :)
A kocsiban Devine ült az anyós ülésen, én pedig Famai mögött. Ford autója van, nagyon szép kék színű (a fajtáját már nem tudom megmondani). Az egész kocsi fullon volt a cuccainkkal. A műszerfalon volt egy kicsi számítógép. Komolyan! Monitor, minden. Ott először filmet néztünk, amit én addig sosem láttam. Interstella 5555 (Teljes címén: Interstella 5555: The 5tory of the 5ecret 5tar 5ystem. Nem fogok áradozni róla, hogy micsoda meg kicsoda csinálta, mennyiért, hogyan ...pedig tudnék!:) ) 
Magát ezt a filmet ismertem, mármint tudtam, hogy van, de csak videóklippekből...nem hittem volna, hogy ez ilyen jó! Azt sem, hogy ez ilyen musical-szerű animációs film! Sajnos nem néztük végig, mert Devine kinyögte, hogy ő ezt pont előtte lévő nap nézte meg amíg én a vonaton ültem. (Ez igaz, még mondta is a telefonba!)
Úgyhogy ezután zenét hallgattunk, mindenfélét. De  legtöbb az hardcore-tücctücc volt, mert Famai azt szereti a legjobban, és akkor tudta bekapcsolni a mélynyomóját is - ami akkora volt mint az egész csomagtartó. Hát, jó dolog a zene, meg minden, de azért féltem, hogy mikor fog vér csorogni hirtelen a fülemből! Amúgy néha ijesztő érzés, hogy az egész tested remeg egy  relatíve monoton basszusra egy száguldó autóban. Igaz, ezt a zenét szeretném a legjobban, akkor biztos jobban élveztem volna mint így! Ha tegyük fel valami punk ordibál, vagy rock esetleg metáll, biztos másképpen éltem volna meg!
Mikor kiértünk az autópályára, egyszer csak ez az ember elkezd számolni fennhangon, hogy 110...120...130...140...150...160(!)...170(!!)..180!
Hát, ezt a gyorsítást végignézni hátulról elég érdekes volt. Jó érzés, nem mondom. Ahogy kúszik felfelé és mutatja, hogy gyorsulsz és mész ki a neked való sávba!
Aztán kimentünk a "nem olyan gyors" sávba egy kamion mögé, mivel azok mögött könnyebb menni, nem fogyaszt úgy az autó és a sofőrúrnak sem kell úgy koncentrálnia, tud velünk beszélgetni foglalkozni vezetés közben! Ezt a kamionos dolgot is ő osztotta meg velünk. Mondta, hogy dolgozott kamionosként. Sokat beszélgettünk erről. Meg a német autópályákról, szabályokról, mit szabad mit nem.
Itt jegyzem meg azt, hogy amikor ő "megkerül" valakit, vagy "becsapódott" két autó közé az nagyon mókás érzés volt. Mint valami hullámvasúton. Vagy mint amikor valaki szórakozik a bicikliével. Siklottunk szó szerint - én meg csapódtam is, mivel nem voltam úgy felkészülve ilyesmire, ölemben egy suit fejjel és egy plüssel.
A kocsiban amúgy még adott még egy-egy meglepetést is! Valami német italt nyomott a kezembe... Crazy Wolf néven futó energiaital és cola egyvelege volt benne. Hát.. nem lesz a kedvencem, de megittam, mert ajándék meg farkasos meg gondolnak rám! Illik meg a kedvesség érzése az elnyomná azt is, ha rettenetes lett volna! Devine pedig egy nagy dobozos Hell energiaitalt kapott.
Rengeteget beszélgettünk, ökörködtünk. Egy-egy tücc-tücc feldolgozást még mi is ismertünk úgyhogy "énekeltünk" is. (Igen, ez minden volt csak nem éneklés. Három hülyegyerek torokhangon üvöltözött, konkrétan).
Másik meglepetés: Találkoztunk magyarral az autópályán. Olyannal, akit ismerünk is! Vele volt még 3 vagy 4 másik tag is a kocsiban, mind Lengyelek. Nem ismertek fel minket, de az feltűnt nekik, hogy egy helyre megyünk úgyhogy nagyon lelkesen integettünk egymásnak.

Megérkeztünk Drezdába...
Famai közölte, hogy vegyem fel a jelmeze fejét, és csináljak amit akarok. Addig Ő meg max hangra feltolja a hangot meg a basszust is és így mindenki fogja tudni, hogy Ő érkezett meg...
Maradjunk annyiban, hogy én élveztem az integetést, meg az emberek riogatását ahogy nézik, hogy kik ezek az őrültek még akkor is, ha újfent ritka rossz érzés volt az, hogy attól félek, hogy mikor fog vérezni a fülem meg a belső szerveim szétpukkanni...
Helyszínre érve is volt aki tudta, hogy kik, mik, hogy merre de mivel nem A  hotelban laktunk (Maritim) - szépen tovább is hajtottunk. Itt már lenyomta a hangot, levettem a fejet...parkoltunk.
Megkerestük a Hostelünket, ahol Famai nagyon segítőkész volt továbbra is. (A nem sok angoltudással rendelkező portáslánynak fordított, elmagyarázta, hogy Ő mit magyaráz nekünk németül és így tovább. Az összes bőröndünket is segített felhozni a szobánkba.)

5. emelet, 502.
Úgyhogy innentől a varászszó a "fájvhándridtú, plíz" lett, még akkor is ha továbbra se mindig értették, hogy miről van szó. (Aktiviti mutogatás, legjobb).
Persze, pár nap után az összes portás amint meglátott már messziről dobta a kulcsot.( Hát na...igyekszem barátságos és felismerhető lenni! Ez össze is jött most is.)
Famai-nak az ígéretemhez híven odaadtam a rajzainak a vázlatait, és még vagy két másik rajzot is csak úgy mert tetszett neki. Ajándékba a sok segítségért vittem még neki egy saját badge-t is, aminek igazán jó volt látni, hogy örül. (Szerk.:Azóta is használja amerre csak megy, szóval, jó ajándék volt.)
Amint bepakoltunk a szobába kb szét is berheltük. Hát na, ha három hülye gyerek elkezdi egymást püfölni párnával és szivaccsal nem feltétlen marad minden a helyén. . .
Aztán szólt a sofőrünk, hogy indulnia kéne, mert még 3 óra vissza, és még Drezdától neki tovább kell utaznia hazáig.
Odalent még vagy 3 cigit elszívott (durván dohányos, amúgy) és megbeszéltük, hogy mikor jön el ide újra és mi lesz majd a programunk.

Ez után kezdődött nekünk az igazi 0. nap az eseményen.
Maritim-ban megkaptuk a badge-ket, és gyorsan szétnéztünk. A hotel hatalmas. Már ekkor rengetegen voltak jelmezben és anélkül is.
Ennek köszönhetően volt emberke, akit felismertem és szóltam rá, hogy el ne tűnjön mert nálam van a párjának készült badge, amit direkt az eseményre készíttetett. (Vicces volt így "összefogdosni" az embereket a helyszínen, de érdekes, hogy mindenki meg lett előbb-utóbb!)
Úgyhogy a gyors megtalálás és jelmezesek miatt gyorsan rohantunk vissza a hostelbe. Mappa fel és vissza...
Addigra már az első badge-s emberkém is meglett (Rexy...szép név, tudom). Egy holland srác, velem egyidős és kb egy magas is! (Szóval nem egy langaléta, na.)
Egyből a nyakamba vetődött, hogy de jó, de örül, milyen nagy hú meg ha... Igazából szokatlan ilyenkor, hogy itt az emberek ennyire ugrabugrálnak a nyakadba, főleg úgy, hogy még azért soha nem is láttátok egymást az előtt. Persze, mint említettem volt ez nekem nem baj, csak kell egy kis idő mire lelazulok.
Ezután már mi is voltunk jelmezbe - ekkor már régi barátokat is megtaláltam, de az új baráti körrel voltam a legtöbbet. (A holland srác miatt).  
Aztán a jelmez miatt szedtem össze 3 nagyon aranyos és bájos Horvát emberkét is, akik amint megtudták, hogy Magyar vagyok, nagy "ÓÓÓÓ"-zás mellett kezdték el regélni, mit is tudnak magyarul. (Igen, Nem, Anyád picsája).
Meg hát, nagy szomszédok vagyunk ám,  haverok! Nagyon hamar egymásra találtunk - és jól esett, hogy az egyikőjükkel egyből tudtunk kicsit csipkelődősen viccelődni is. (Ez szerencsére, az egész találkozó alatt megvolt. Aztán, vicces az, amikor egy másik emeletről üvöltenek le hozzád valamit, és te vissza és mindenki benneteket néz és nem érti, hogy most jóban vagytok vagy sem, aztán következő pillanatban ugyan az az ember vetődik a nyakadban valahonnan a semmiből...)
Aztán még sok mindenkivel összepacsiztam, még ha csak futólag is. Volt akinek már se az arcára, se a nevére nem emlékszem. Sokan fotózkodtak is velem - meg érdeklődtek, hogy mi merre. Volt egy holland nő, olyan 40-50 között, az...az nem volt semmi! Pörgött, de veszettül! Ott intézkedett, hogy ki hív meg engem valami italra, mert annyira édes vagyok, hogy hú, megérdemlem! Na, fotózkodjunk is gyorsan! Így-úgy pózoljunk...Most vele, most amazzal! (Aztán persze, meg is jegyezte néha, hogy az agykapacitása már nem olyan mint régen mert szétszívta már, de nem baj, ilyen ez az élet! Élvezzük!)
Találtam egy magyar srácot (Laliiii!), majd Csehországban megismert Osztrákokat (Yamavu, Scary, Kara..),  új Oszták leányzót (Rotarr), aztán pár Oroszt, újabb Hollandokat.
És érdekes volt, hogy ahogy a hotel előtt  beszélgetek (jelmezben..!),  az egyik általam nagyra tartott leányzó jött oda a semmiből és fogta meg a vállamat, hogy Ő ismer engem, valamelyik nap ugyan már, rajzolgassunk már együtt meg de jó is lenne. Hozzam az erre tartott könyvem ,majd Ő is ideadja az övét. (Közben a párjával is váltottam pár szót).
Aztán kérdezték, ismerem e Jo-t...mondom hát, nem. Úgyhogy be is vonszoltak a hotel bar részébe, ahol egy tőlem fejjel kisebb leányzó volt, akit így már megismertem. Mondtam is nekik, hogy Ő nem Jo, hanem Jill! Megszorongattam - aztán mentem is vissza a hotel elé, mert hát na, ott volt a társaságom.
Na, az este emlékszem, még felfedeztük a környéket - igaz, azt már csak kettesben.
Megtaláltuk a vasútállomást, kajáldát, plázaszerűséget és így tovább. (Útközben pedig összefutottunk az egyik legjobb Szlovák barátommal is, igaz, csak véletlenszerűen. Ő is megölelgetett, elmondta, hogy kik vannak még itt, aztán mondta, hogy majd összefutunk...)
Vettünk enni, aztán "haza".

Sajnos innen már csúnyán összefolynak a napok, úgyhogy, ömlesztek...

A hostelben minden nap járt reggeli.
Úgyhogy, minden egyes nap hullaként borultunk ki az ágyból és már zombie állapotban húztuk el magunkat enni. Persze, jó magyar szokásként mindig csentünk magunkkal egy-egy zsömlét és vajat is, hogy költekezni ne kelljen annyit.
Azután szokásos program: felváltva zuhany, német tv nézés kb 11-ig. (Ez előtt a hotelban kb mindig állt az élet, hiszen akik ott voltak, volt, hogy reggel 6-kor dőltek el ami érthető is!)
Déltől ebédkeresés, vásárlás, városnézés, turistáskodás, fotózás.
Összefutottam a Lengyel ismerősökkel is, akikkel sok időt együtt töltöttünk idén is. (Főleg Devine talált nagyon párjára Sebastian-ban, sokszor nem lehetett őket lelőni sem).
Összefutottam a többi magyarral is - és az egyik párja Finn leányzó, Aurin..
Na, neki köszönhetően meg is tanultam pár finn szócskát. Káromkodást, természetesen!
Ezután úgy találtam még más finn arcot, konkrétan egyet, hogy az egyik terembe, miközben épp a Horvátokkal csacsogtam, láttam, hogy jött be egy nagyobb darab, hosszú hajú, katonai cuccban lévő gyerek, teljesen bevérzett szemmel. Látszott rajta, hogy a világát nem tudja.
Mi a magyar virtus, ha épp valaki ilyen tekintettel néz téged?
"MIVAN MI?"
Na, őt se kellett félteni, egyből odapattant, és finnül kezdte el mondani a magáét. Nem kis hangon kezdtük el mondani a saját nyelvünkön, ahogy tanultuk, de én olyanokat mondtam, hogy "mivan mi? Mondjad haver, mondjad! Úgy se érteeem", mire a vége az lett, hogy kitört belőle a röhögés és fél kézzel úgy magára csapott, hogy azt hittem ott fulladok meg! Na, aztán innen angolul folytattuk. Őt már el tudtam kápráztatni csodálatos finn tudásommal! Röhögte, de nagyon, hogy hogy lehet valaki ennyire hülye. Na de, a nagy barátság és egymásra találás örömére, odahajolt, súgta, hogy van nála valami, kérek? Hú mondom...adjál.
Na, a katonai mellény felső zsebéből kikap egy icipici üveget. A címke fekete volt rajta, azon meg fehérrel volt rajzolva egy szempár, ami nagyon összeakadva és kikerekedetten néz vissza az emberre. A srác (Chibi innentől), egyből úgy húzott le egy ilyen üveggel, hogy csak a foga közé kapta és már lenn volt.
Hiába érdeklődtem, hogy mi a sz/r ez, saját lőre, vagy mi, nem kaptam választ. Gondoltam, egyszer élek...
Valami nagyon finom vodka szerűség volt benne. (Chibi zsebében ekkor már csak 10 ilyen üvegcse volt. Mondta, hogy Ő már nem tudja számon tartani, hány ilyet ivott meg csak a mai estén!)
Mellékes:  Sok finn volt.  Akárhányszor találtam egyet, kb egyből elsütöttem neki egy ilyen szót, csak, hogy láthassam a reakcióját. Aztán a végén amint megláttak már Ők kiabáltak rám egy olyannal, hogy "pylly" vagy hasonló! Nagyon aranyos volt mind egytől-egyig. Közvetlen, meg minden. Le voltak döbbenve azon, hogy a magyarok milyen könnyedén ejtenek ki szavakat, erőlködés nélkül. A legnehezebbet is! Mi meg azt röhögtük, hogy direkt rájátszunk, próbáljuk őket túl-utánozni nekik meg  tetszik...
Megjegyzés ami számomra érdekes volt: az angolok, finnek, horvátok is úgy tudják (tanulják?), hogy mi a finnekkel elvileg rokonságban vagyunk. Mármint aki ott volt és akivel beszélgettem, ők tudták ezt és szóba is hozták. Úgyhogy próbáltunk rájönni erre, meg ezt jó párszor téma volt a beszélgetéseink során.
A finnek eszméletlenül tudnak inni. Elmondhatatlan mennyiséget, és mindegyik! Piálásban verhetetlenek. Ahogy az Oroszok és a Lengyelek is. Szóval tanács: Ha arcoskodni akarsz magyar gyerekként, mert ez is ilyen magyar dolog akkor ne tedd. Csúnyán alul fogsz maradni! Komolyan mondom.
Minden nap ettünk-ittunk. Mindenfélét.Főleg amit a plázában össze tudtunk vásárolni. Persze, a kajáldában a törökökkel a végén nagyon jóban lettünk...
O igen, alkohol.
Német sör: valami olyat találtunk, hogy : 5,0%. Ez a neve! Fekete, vagy német zászlós verzióban volt megtalálható a boltban. Miért ezt vettük? Olcsó, azér'! Legolcsóbb, ezér'! Vettünk Jeltzint is. Ha Cseheknél jártok, vagy Németeknél..kérlek titeket, hozzatok! Mindegy milyen ízűt, hozzatok! Olcsó és finom. (Itthon Dettinél még a nyáron pár emberke meg is ismerkedhetett Jeltzin barátommal! Remélem majd jövőre tudok többet is hozni magammal...)
Sebastiannal és Kamillal egyik nap bevásároltunk. Annyi mennyiségű alkoholt vettek, hogy nem értettük, hogy Ők most direkt megakarnak majd minket meg mindenki mást ölni, vagy micsoda? Mondták, hogy ez átlagos mennyiség és ne legyünk papírból! A Jäger náluk amúgy kötelező alkohol. Az a legelső. A németeknél is!



Egyik este, amikor is a hotelben egész éjjel táncolás volt (jelmezben, furry "zenészek" tucc-tucc kavarásaira nagy fénnyel, hanggal). Jót szórakoztunk, beszélgettünk, táncoltunk, ittunk, ettünk. Én ekkor úgy gondoltam, hogy a jelmezt most nem hagyom ott, hanem a hostelbe jelmezestől megyek vissza. Szép gondolat volt, főleg, hogy még haza menetel előtt Aurinnal és az ő finn társaságával ittam és beszélgettem. Itt történt egy jókora tragédia : a hostelben észrevettük, hogy Devine elhagyta a cipőmet. (Egyetlen egy cipőm volt, egy barna Tisza, amit volt osztálytársamtól vettem. Nem hoztam váltót, minek, nem számít rá az ember, hogy vele ilyen egyáltalán történhet!)
Szomorúságomra, nem lett meg a cipőm. Devine nagyon össze volt emiatt törve, és fél éjszakán át sírt, hogy bocsássak meg neki és így-úgy. Persze, nem örültem ennek. Nagyon nem. Ettől független nyugtatgattam, hogy nem dőlt össze a világ ne aggódjon. Megoldjuk. Másnap reggel rávettem arra, hogy ha már volt olyan ügyes, akkor jöjjön velem mezítláb enni. Meg úgy legyen ő is így egész nap mint én... csak, hogy átérezze a helyzetemet!
Szerencsémre, aznap jött Famai, ahogy ígérte, szabadnapján visszajött hozzánk. Hozta a saját suitját  és egy barátját, Ivo-t. A hotelből még hívtak 3 másik szintén német srácot is. Én a jelmezem jókora szőrmók lábbeliében mentem eléjük, mert hát, nem volt másom. Ez annyira nem volt égő se gáz dolog, hiszen egész találka alatt volt olyan ember aki így mászkált, vagy egy farokkal a derekán vagy fülekben, hülye sapkában és így tovább. Volt aki így élt gyakorlatilag és így ment el boltba is, meg mindenhova.
Érdekes volt, hogy az egyik srác, akit az előtt nem láttam Lagan teljesen mezítláb jött végig velünk mindenhová. (Itt Devine meg is jegyezte, hogy járkálna Ő is így. Na, én itt lettem rá nyűgös, hiszen amíg én voltam így, és kértem rá, addig bezzeg nem volt jó!)
Famainak most örültem csak igazán. Eddig is rengeteg mindenben segített nekem de most...! Meglepett egy cipővel. Úgyhogy, ez a gond is meg lett oldva. (Úgyhogy van egy nagyon vagány bőr tornacipőm.)
A délelőtt úgy telt el, hogy ökörködtünk, kávézgattunk, beszélgettünk. Aztán mindenki eltűnt, hogy felvegye a saját jelmezét.
Így Ivo és Famai feljött hozzánk. Én és Famai öltöztünk be, Ivo és Devine pedig fotózni jött velünk.
Megérkeztek a többiek is, szépen, díszben, jelmezben.
Tudni kell, hogy pár száz méterre pont ekkor volt egy reneszánsz vásár! Hát hova máshova menne így egy falkányi állat? Persze, hogy oda!
Famai meghívott engem és Devine-t (magyarul megvette a belépőnket). Ott benn remek volt. Mindenki reneszánsz ruhákban, reneszánsz fodrászat, kaják, italok. Volt egy fickó, aki hallotta, hogy magyarul beszélgetek Devine-nal. Angolul szólított meg minket, majd tört magyarsággal próbálta mondani nekünk, hogy kicsit tud magyarul mert a felesége magyar! Nagyon örült nekünk és kért minket, hogy várjuk meg míg visszaér, hogy lefotózhasson minket az asszony örömére. Sajnos, nem ért vissza időben, így nem találtuk meg egymást másodjára...
Amúgy, remek nap volt. Tudni kell, hogy szegény Famai amúgy, szociális fóbiával küzd. Nem bírja a tömeget csak jelmezben. Így is nagyon stresszes ez neki úgyhogy "csak" másfél órát voltunk így együtt majd mi vissza, leöltözni és zuhanyozni. Elég nehéz dolog teljes jelmezt viselni 25-30 fokban úgy, hogy az rajtad van és plusz 5-10 fokot ad a testhőmérsékletedre.
Ezután még mi sétálgattunk és Famai ekkor adott nekem még egy óriási ajándékot. Egy Kázmér és Huba könyvet ami angol nyelvű, nem tudom hány éves. Már nem nyomtatják. Szóval... meg  voltam újra hatódva, hogy  hihetetlen, hogy ilyen emberek tényleg léteznek! :)
Aznap éjjel mi még visszamentünk a vásárba a többi némettel beöltözve, késő délután. Ott esteledett ránk. Én jelmezben most is pózoltam mindenkivel. Boldog-boldogtalannal. Kisgyerekekkel, nagyokkal, öregekkel. Na meg, előjött  belőlem a tarhás is! Lehúztam akit csak tudtam egy kis itallal. Azt hitték nem iszok bele, rosszul hitték! Annyi méz bort ittam, hogy az elmondhatatlan. Húú.., hogy az milyen finom! Mindenkinek ajánlom, igya! Vegye! Akárhol is jár. :)
Itt találtunk egy skót gyereket (aki szoknyát is viselt. Hosszú haja volt, szakáll, acélbetétes). Amint megtudta, hogy mi magyarok vagyunk, elmondta, hogy Ő élt itt kb fél évet!
Már kifele menet, megálltunk az egyik árusnál, akivel délelőtt barátkoztam össze. Még hozzá úgy, hogy annyira hülye fonott szakálla volt, hogy nekem azt egyből meg kellett buzerálnom és fogdosnom... Megismert, persze, én is őt. Volt vele még két nő és egy idősebb férfi is.
Itt ez a szakállas mondta nekik, hogy magyarok vagyunk, mire az egyik nőnek felcsillant a szeme, és közölte velem, hogy "Szereltek". Na, nekem se kellett több, egyből megölelgettem, mondtam neki, hogy "Ish libe dish", vagy mifene. Egyből mondták, hogy a magyar bor az húha, meg a paprika is...na meg a Balaton!
Mire, az idősebb férfi kézzel-lábbal fél segítséggel megosztotta velünk, hogy mi magyarok amúgy jókora hülye népség vagyunk! Kérdeztük, hogy mire érti ezt? Na, kinyögte, hogy minden egyes nyelven, azt mondják, hogy: da, yes, si, jä és ez mind csak egy szótag, mi magyarok meg mit mondunk? I-gen! Hát hogy lehetünk ilyen hülyék? Ez nem normális dolog! Végül is, igazat adtunk neki. :)
Ezután visszamentünk a német srácokkal a hotelbe, ahol másik német srácoktól kaptam két maroknyi lufit, egy ananászt aztán a Szlovák ismerősökkel beszélgettem és ökörködtem - még mindig jelmezben. Ezen az estén is volt tánc, amúgy. Itt végül, Jill-el beszélgettük el az este végét, aki Amerikából jött ide. (Meg akivel 0. napon találkoztam először, és valamelyik nap jött oda hozzám és nyomott oda egy marék csokit amit hozott magával). Adtunk neki egy kis Jeltzint, tanítottunk pár szót magyarul, majd Ő elmesélte, hogy milyen is az amcsi életfelfogás, szokások ilyesmi. Jó este volt. Ez volt az utolsó esténk.

Másnap, délután 4-kor ment a vonatunk. Akitől tudtunk elbúcsúztunk. A hazaút az...az kegyetlen hosszú volt.
Vonatoztunk x órát Drezdába, ami még nem is gáz, de késett a vonat. Nem tudtunk semerre sem mozdulni az étkezővagonból, mert egy család nem volt hajlandó elmászni az ajtóból. (Nocsak, az emberek ott sem másabbak mint itt...)
Annyira ki voltunk ütve, hogy végig aludtuk az egész utat. Drezdában volt kb egy jó óránk a vonatig. Megettük a reggeliről lopott zsömléket és vajat, meg megittuk az utolsó sörünket is.
Kilenc körül meg is érkezett, helyet foglaltunk egy magyar lány és egy román srác mellett. Egész éjjel jöttünk.
Párszor keltem csak fel. Először Prágában, ahol állt is a vonatunk egy jó órát. A  vonaton kb mindenki leszállt és össznépi bagózást tartott a peronon. Elég mókás látvány volt. Az meg érdekes, hogy csak magyar szót hallottam...
A Szlovák-Magyar határon keltem fel újra. Onnan már nem aludtam vissza...
Reggel 9-re a Keletiben vigyorogtunk. Hál ég, a vágányzárat azóta feloldották, úgyhogy átmásztunk Zuglóba, ahol nem sokára jött a vonatom is. Az a két és fél óra már semminek tűnt egy egész éjszakához képest. Persze, nem is velem történne a dolog, ha nem történne valami útközben.
Szolnokon közölte a kalauz, hogy lekapcsolják a szerelvényt mert rossz a fék. Nagyszerű, gondoltam. Nem akartam áthúzni az óriási csomagomat plusz a túrazsákot egy újabb vagonba, meg ott pakolászni meg minden...inkább kinn ültem az ajtóban és néztem a tájat. Nem volt kedvem senkihez sem igazából. Egy nő mégis oda-oda csapódott hozzám, mert -ahogy ő mondta-, látta, hogy egy vagonban utazunk és beszélgethetnékje van. Elmondta, hogy Ő nagyon dohányos ám és sokat utazik és a vasutasoktól tudja, hogy azok is bagóznak a vonaton! Úgyhogy x percenként jött wc-re, elszívni egy cigit, amikor is megosztott velem egy-egy újabb sztorit az életéből.
Végre, itthon már csak a busszal kellett megküzdenem és hazahúzni a dolgaimat meg kipakolni.

Ennyi volt Németo. :)

Pár dolgot megtanultam belőle: jövőre jobban kell intézkednem, hogy ha jobbat szeretnék, mint az idei. Páran tudták azt, hogy elvileg úgy leszek ott, mint "alkotó". Igen, ez így is volt, de két Osztrák lány máshogy szervezte a dolgokat úgyhogy, soha, senkire, semmikor ilyen dologban. De persze, nincs harag, se semmi. Az idei év ismerkedés volt és barátkozás, szórakozás. Majd jövőre. :) Jobb, hogy így jött ki. Sok lett volna, hogy ha egyből befogom magam és nem szórakozom ennyit. . .
























 *Bizonyos dolgokat direkt nem tettem szóvá. Második világháború és a többi.

Anglia

Hosszú bejegyzés lesz.
Igazából ezt most azért találtam ki, hogy emlékezzek majd X év múlva. Meg nem  akarom azt, hogy bárki aki rákérdezett úgy érezze, hogy lepattintottam esetleg amikor csak annyit válaszoltam, hogy "jó vót", vagy hasonló.
Az az igazság, hogy már nem olyan friss az élmény mint akkor de így is emlékszem hál' ég, elég jól.
Azt sem akarom kihagyni, hogy így könnyebb válaszolni x ember ugyanazon kérdésére - még akkor is, ha ennyi idő elteltével. Meg így tényleg az nézi, olvassa, akit ténylegesen érdekelne a sztori, hogy hogy volt, mint volt.

Ha lusta vagy olvasni, ITT van az összes fotó, amit az ott töltött pár nap alatt lőttem...

No, hogy is volt ez?

Még tavaly novemberben, egy  barátom (támogatóm? nem nagyon tudom eldönteni) elkezdte mondogatni, hogy de jó lenne ha meglátogathatnám őt a messzi Angliában, mert hát milyen poén, meg mi mindent csinálhatnánk. Nyáron látott utoljára még Cseheknél és az meg nem most volt. (Az mellékes dolog, hogy életében akkor látott először s az előtt egyszer sem beszéltünk).
Nem akartam eleinte komolyan venni ezt az egészet, hiszen túl sok ígéretet kaptam már régen is, nem túl jó ha az ember beleéli magát a dolgokba.
Ez addig addig ment, amíg elsütötte azt, hogy még a repjegyemet is kifizeti, sőt, az egész ott tartózkodásomat. Kocsival tud hozni vinni, kajálunk, iszunk, minden. Mondtam neki, hogy hú meg ha, meg ez de remek volna, ide oda mennénk, másokkal találkozó, hát remek lenne. Szóval tervezgettük ezt az egészet - de még mindig nem akartam beleélni magam. Igaz, másoktól hallottam már, nem is egy embertől, hogy volt így mindenfelé már barátokat, ismerősöket látogatni, de úgy gondoltam, hogy füllentenek vagy túloznak.
Decemberben viszont elég komolyan elkezdte kérdezgetni, hogy na, akkor milyen dátum is jó nekem, meg hány napra szeretném és a többi s próbálta jóval előrébb elintézni a dolgokat, hogy olcsóbb legyen a jegy. Gondolt arra, hogy menjek januárban, amikor még tél van, mert akkor meg jóval olcsóbb, de aztán nem úgy alakult.
Eleinte úgy beszéltük meg, hogy Márciusban megyek, de sajnos, azon a hétvégén amikor ezt megtehettük volna, Robin (akinél voltam), esküvőre volt hivatalos így eltoltuk húsvéti szünetre. Februárban már meg is vette a jegyem, szóval csak várnom kellett meg számolni a napokat.
Szerencsére, a jó sok munka, meg minden egyéb mellett gyorsan elszállt az idő...
(Azt most kihagyom, hogy eleinte el se akartam mondani senkinek sem ezt az egészet mármint a családnak, hiszen őket legtöbbször kihagyom amiből lehet. Igen, az ilyesmiből is. Aztán mégis elmondtam, mert hát na, mégse a szomszédba megyek. )



Eszméletlenül izgultam amikor már tényleg közel volt ez a dolog.
Érdekes, nem a miatt, hogy gyakorlatilag egy olyan emberhez megyek csak úgy, aki több mint 40, egyszer láttam x napig, sokat beszélgetünk, kifizetett nekem mindent és még ott is fizet vagy az egyedülléttől. Úgy voltam vele, hogy ha kurvának el is ad, vagy valami, akkor is megéri. Ingyen? Most? Egyedül?! Há' hogy a viharba ne! Úgy gondoltam, hogy ez nagyon rám fér, kaland, csak jó lehet. Na, egy dolog miatt féltem az pedig az angolom. Oké, beszélek, meg elmagyarázok mindent, de "minden kezdet nehéz" alapon, az első x pillanat is nehézkes... De ezt sem paráztam túl. Úgy voltam vele, hogy max mutogatunk. Ha már ott vagyok, maximum kirak valahol az út szélén, de akkor is ott leszek.

Repülés előtti napokban, Timinek köszönhetően tudtam nyomtatni a repjegyem, meg, hogy megkapjam a kis beszálló kártyácskám meg minden.  Attinak köszönhetően lett egy óriási bőröndöm, amibe belefért a suitom (jó, tudom, sokaknak ez ilyen hülye dolog, meg minek, de ezen nem kell fennakadni), szóval útra készen álltam.
Ajándéknak csináltam neki egy plüssállatkát, az összes megrendelt képet amiket vett ezelőtt összepakoltam szépen, vittem egy 5 puttonyos Tokaji aszút meg egy  Zwack barack pálinkát. Neki egy kérése volt, hogy vigyek : édes paprikát. Ennek örömére pakoltam oda egy kis delikátot is, mert az sincs máshol. Édesanyám a drága, még azt szerette volna, ha viszek kolbászt meg szalámit (mondtam neki, hogy nem éhezik, meg nem égetem magam), na meg tarhonyát!
  Szóval, kb semmi ruhával összepakoltam egy 18 kilós bőröndöcskét s vittem még a hátizsákom (fényképezőgép, psp, mp3, kabát).
Előtte lévő nap, elég korán felmentem Pestre, hogy a korán induló repcsihez Oli ki tudjon velem jönni, meg azért vele is legyek egy kis időt a szünet alatt.
Nagyon úriember volt (bár muszáj volt neki, ha már az uram), úgyhogy húzta a bőröndöt szépen hazáig. Igaz, nem elég az a másfél órás buszozgatás meg metró, aznap még a Westendet is bejártuk azzal a batár sz*rral, mert a nyugatiba nem volt csomagnak elég nagy tárolószekrény, én pedig kitaláltam, hogy akarok magamnak egy inget (mert csak) s hiába ajánlgattam, hogy az nekem nem életbevágó, meg nem fontos, Oli azért nem akarta megkockáztatni, hogy durcázzak. Lényeg: lett ing. . . meg kalandoztunk a metrón, bötéztünk a  buszon, leszálltunk, elbasztuk, bevásároltam, ettünk olcsó jégkrémet, blicceltünk a vilin, de csak haza jutottunk  Diósdra. Még aznap este sétáltam egyet ott is (mármint suitban), hogy szokjam milyen is az, meg hogy megy kinn, meg integessek meg minden. Jó volt, rövid volt, hamar dőltünk is el aludni.

(Április 6)
Koránkelés, főzés, kajálás, rohanás.
Szó szerint. Még úgy is, hogy két órával előbb ott kell lenni.
Macron objektíve otthon maradt, úgyhogy Oli vissza, én addig mosolyogva szuggeráltam a buszt.  Meglett, úton voltunk. Busz, busz -na, a piros hetesen kezdtem már igazán ideges lenni, mert realizáltam, hogy igazából életembe először fogok repülni, meg idegen helyre megyek, egyedül, talpra esettnek kéne lenni, meg minden-, metró -ahol egy kedves, idős, ezüstfogú bácsi kezdett el velünk beszélgetni, hogy Ő Amerikába repült először, nem kell félni, jó lesz az, kaland, meg Ő már nem tud angolul és de jó lesz, sok sikert stb;-, Kökizés, buszozás, reptér.
Macronnak obi, puszi, be. Csekkoljak.  Tömeg volt, rettenetesen. Ami még nem is lenne akkora baj, ha nem lökdösnének, türelmetlenkednének, vergődnének, mert ugye mindig kell egy-két ember, aki elégedetlen és hőbörög minden szaron... (Közvetlen mögöttünk állt egy házaspár, akiknek jobb dolguk nem volt mint mindent kritizálni.). 
Egy pisilés ölelkezés még belefért a bőrönd leadása után, de aztán futás... na, itt éreztem magamon, hogy bötézek. Rohanás, siettetés, bunkózás. A cipőm nem kellett levenni, táskám kipakoltam, nem csipogtam be, összepakoltam, s mentem is tovább. (Oli mikor hazajöttem meg is jegyezte, hogy nem kicsit látszott rajtam az agyf/sz).
Benn káosz... szóval alkalmaztam a tömeg után menés ősrégi tudományát. Rossz kapuhoz álltam be (nem is én lennék, pedig itt már csak nagyon kíváncsi voltam meg vártam, hogy végre úton legyünk), de csak meg leltem azt a fránya legutolsó tízes kaput.
Majdnem én voltam az utolsó felszálló a gépre, hely nem nagyon volt. (Ugye, fapados, Wizzair. Három ülés jobb és bal oldalt egyaránt. Vehetsz fizetős helyjegyet is, de kb felesleges).
Egy nagydarab fekete lánykát pillantottam meg, aki a három ülés közül pont középen ült, táskája ide, laptopja másik oldalra lerakva s feltűnően mindenhova néz, csak az érkező emberekre nem. Én egyből megszólítottam, hogy szórí, de ugyanmá', ez a szít foglalt?
Mondta, hogy ó,no, (közben egyszer se nézett rám) kedvtelenül ölébe vette a dolgait, s mivel nem egy ember mondta, hogy ablak mellé mindenképp, bepróbáltam. Szóri má', díör, ken áj? Léccimár. Nem, mert Ő ül ott. Vághattam egy fejet, mert egyből tovább is ült... rá kérdeztem, hogy mér'? De csak egy elég kedvetlen vállrántást kaptam, amire mondtam is, hogy dzsázt bikóz, há ándörsztend. Szóval, úgy éreztem, hogy végre úton vagyok, bár nem nagyon fogok senkivel sem csacsogni az úton. A szárny előtt ültem közvetlenül, amúgy.
Pár percig álltunk már csak, szólt a pilótánk, hogy na, indulunk. Közben a steward meg a stewardess már táncikálta, hogy mit kell csinálni ha épp zuhanunk, égünk, vízbe esünk, stb. (Igen, szó szerint táncoltak, mókásnak találtam nagyon is, de közben végig azt néztem, hogy micsoda egyen ciklámen rucikájuk van, meg milyen szar lehet ezt betanulni meg még táncolni is...)
Indulás... na, először jól átvágtak!
Gurulgásztunk ott a füvön, mondom húh, hát így oszt kell egy hosszú beton, de több autópálya hosszúság, ha ennyivel akar ez a vas felemelkedni. Én kis naív...Fene se sejtette, hogy csak a pályát keressük. Meglett a beton, fel is szálltunk - és jó érzés, nagyon. Igaz, bántam, hogy nem ablak mellé kerültem. Amennyit láttam Budapestből, olyan magasról, ahogy emelkedünk, az így is gyönyörű volt.
Az útról mondanék sok mindent, de mivel nem tudtam nézelődni, se beszélgetni hát aludtam. Az alvás jó. Igaz, két óra X percet nem alvással töltöttem végig... ha nem aludtam bámészkodtam, vagy figyeltem a többi utazót. Egy társaságra emlékszem, mellettem ültek másik sorban,két kivénhedt nőci, akik felhoztak egy üveg whisky-t  a repcsire, s miközben mindenféléről csacsogtak szépen be is tolták, annak ellenére, hogy szóltak nekik, hogy ugyan, ne már, lehet venni a gépen, meg itt máshogy üt ám a pia. Szóval utána stikában ittak, de elfogyott. Lazán, kérem.
Szóval az út gyorsan eltelt...
Leszállás is izgis! Annyi felhő volt, hogy semmit nem láttam. Igazából, a felhőbe bele menni még viccesebb mer rázkódik minden és semmit de semmit nem látsz. Körülbelül, mintha a fehér falat néznéd, vagy egy lapot az orrod elé tartanál. A landolásunk még egy okból volt nagyon vicces: már a becsekkolásnál is a sort feltartotta egy arab szerű (? nem tudom őszintén), család, apuci hatalmas darab ember, szőkített hajjal, rengeteg gyerek, rokon, asszonynak rakott szoknya, arca nem volt eltakarva, s végig elég nagy hanggal volt az apuci, de leszállásnál volt a legkeményebb... Ugye, szépen szólnak, hogy a telefonodat ugyan, kapcsold már kifele... Na, erre, az a hülye ember (már elnézést), miközben épp landolunk, tök nehézkesen mert semmit nem látni, elkezdett telefonálni. Aztán a mellettem ülő fekete csajszi is próbált hátra felé kacsingatni, hogy ki ez az állat, aztán mikor mondtam neki, hogy telózik 'A' faszi, ő is óvatosan jegyezte meg, hogy azt nem szabad. Én mondtam neki, hogy én tudom, de Ő nem. Szóltak a pasasnak mások is, de ívesen leszarta...
Szóval sokáig keringtünk, nehézkesen szálltunk le, de megérkeztünk.
Ott mindenki átszaladt az érkezőkapuhoz. Itt is alkalmaztam a tömeg utáni menetelést - bár más út nem is lett volna, csak amerre ők haladtak.
Itt már teljesen más hangulatban voltam, mint amikor két órával azelőtt felszálltam. Tök ébernek éreztem magam, figyeltem mindent, hogy nehogy eltévesszek valamit, bénázzak vagy akármi. . .
Mosdó - vicces angol csappal-, majd megvártam a szalagon érkező dög nehéz csomagocskámat. Mindenki más a kis pötty, gurulósával ott kocogott, én meg hurcolásztam egy fél disznót.
Nagy nehezen kitaláltam, ahol Robin egyből a nyakamba ugrott, hogy már aggódott, mert nagyon lassan szálltam le, hol voltam, mi tartott eddig, így-úgy. (Kezdődött az angolhoz szokás...) Én meg persze, kedvesen a kacsójába nyomtam a bőröndöm, hogy hozza, mert hát Ő mégis férfi ember, én meg nagyon gyenge, törékeny nő vagyok ám. Szegény, alig bírta. Közben elmondtam milyen volt, hogy aludtam, meg izgalmas volt, és, hogy itt már a parkolóban teljesen más minden (angol taxik, ha láttál már cuki autót!).
Autóba be, irány haza. Milton Keynes-be.
Másfél órát autókázhattunk, annyit sem. Közben mindenféléről beszélgettünk (talán ennek hatására tűnt gyorsnak az út?)... Magyarokról, kikkel utaztam, hogy az Angol táj nem túl izgalmas, hogy Zuki (ő Robin, ugyan az a kettő, csak mondom ha később is ezt írnám), azt hitte, hogy Magyarország akkora mint Anglia meg milyen kevesen is élünk, hogy a Magyar nyelv milyen különleges, hogy az Angol kiejtés milyen, lehet-e érteni, melyik akcentus a legrosszabb, miket mondanak itthon, mit tanulunk itt Angliáról, Ők mit tudnak a magyarokról, hányszor volt Burnin Man fesztiválon, hogy az Amcsiknak milyen az akcentusuk. . . szóval amik úgy jöttek, tipikus dolgok.
Az út amúgy gyönyörű volt. Rengeteg felhő (elég borongós idő volt, a kabátnak nagyon örültem, hogy vittem), meg zöld fű, fa, icipici dimbek-dombok. Minden... az összes fa, termőföld, amit akarsz. Zuki fogadkozott is, hogy sajnálja, hogy az autópálya ilyen unalmas. Mondtam neki, hogy ugyan már, ez is remek, mert nem otthon vagyok, kaland, meg izgalmas, meg amúgy is.
Hja igen, itt jegyezném meg, hogy jó párszor kaptam egy mini infarktust, ugye, a közlekedés miatt. Pl; A parkolóban is azt hittem, hogy rossz oldalon megyünk és a szembe jövő elcsap minket... de aztán leesett, hogy minden a másik oldalon van. (Na, ezt többször is eljátszottam, s lejátszódott a szemem előtt ahogy a szembe kocsi jön felénk s annyi a történetnek).
Milton Keynes egy óvárosi részén lakik, ami meg kell mondjam, engem lenyűgözött. Eleve imádom a téglaházakat, s a város ezen részén sok ilyenhez volt szerencsém. Illetve, CSAK ilyenhez. Igaz, kicsit megzavart az, hogy pl, az utca ahol Ő lakik, s az a pár házsor is kopp egyforma.. ha nem lennének az ajtók más színűek (meg az ablakban egy kis ez-az), nem tudtam volna megmondani, hogy hova is kell mennünk!
Lepakoltunk az ebédlőben, odaadtam neki a kis meglepetéseket, -mindnek nagyon örült-, mondta is nagy örömmel, hogy kinyitja a pálinkát, igyunk! Mondtam neki, hogy húha, én nagy lány vagyok de én azt nem merném csak így elkortyolgatni! Szegényt el is tántorítottam ezzel a kijelentésemmel. Egy sor csacsogás után, megmutatta a ház minden szegletét. Igazából vicces volt az egész ház. Tele minden kacattal, tárgyakkal, felesleges lommal, de ez nem baj. Az én szobám is ilyen, szóval, otthonosan éreztem magam nagyon is. Kicsi, de mindenre pont elég házikó, amúgy. A földszinten mindent körbenéztem. Bár eléggé egybe volt nyitva az egész, szóval annyira nem kellett menni semerre sem, csak ugye, a sok kacat, azt fogdosni kell, meg kérdezni hogy honnan, meg mér, meg de jó...
A nappali nagy, egy ablakkal, ami egyből az utcára néz. Kérdeztem Zukit, hogy nem fél, hogy valaki bejön? Erre nézett rám, hogy miért jönne be bárki is? Itt ilyet nem csinálnak az emberek... én pedig elnézést kértem a buta kérdésért! (Az az ablak kb nekem kezdődött térdnél, ezt úgy óvatosan megjegyzem).
Nappaliba bőrkanapé (ez volt az én kis ágyam), szobabicikli, hatalmas síkképernyős tv, x box, meg wii, számítógép, kis műkandalló, rpg könyvek, társasjátékok, felfújható szarvas trófea, szobrocskák, kacat kacattal. Ebédlő (ahol le volt pakolva a bőröndöm), aztán konyha. Az ebédlőben egy asztal (azon  a bőröndöm), falba épített vitrin, ami szintén tele volt kacattal pl; Jay és Néma bob bontatlan akciófigura (!!! vágod?! ez mi már? ), plüssállat, a vitrinen kívül is volt élet nagyságú gepárd, meg két akkor patkány szobrocska mint én, meg rengeteg más lom. A konyhában rendetlenség, rengeteg piás üveg mindenhol (üresek és telik egyaránt). Onnan nyílt a Zuki szerint "nagy" udvar. No, hát, aztán megjegyezte, hogy ez csak az ottani dolgokhoz képest nagy kert ám! Volt vagy négy öt lépés lefelé meg vagy két és fél lépés széles. Egy kinti mosdó amit évtizedek óta senki nem használt (ház része, beépített), pici pad, és egy fészer hátul ami szintén nem nagyon használatos.
Felkúsztunk az emeletre (egy rohadt meredek lépcsőn), ott egyből pici folyosó, fürdő (angol csap, icipici kád, ami nem is beálló, de le lehet ülni, de mégse, meg zuhanyfüggöny meg felette ablak), a fürdőszoba mögött egy kis raktár, tele kacattal, aztán vissza, előtér, lépcsőfok, egy szoba ahol a szobatárs lakik. Elvileg itt aludtam volna, de aztán úgy döntöttünk, hogy inkább nem. Az a legjobb, hogy ugye van ez a lány szobatársa, aki Milton Keynesben dolgozik, de nem jár "haza". A barátnőjéhez megy Londonba inkább minden nap. Szóval, igazi kényelem. Fizeti a lakbért rendesen, de még sincs láb alatt, havonta hazajön, majd ahogy jött úgy megy. A szoba átlagos volt. Szőnyeg, plafonon bugyik száradtak (hát most na), polcon nyakörv, könyvek, dvd, kártya, ágy bevetve, kopp üres asztal. Onnan ki, folyosócska ahol  is egy fél méteres mű-denevér lógott az icipici ősrégi csillárról, s egy lopott tábla, amit büszkén mutogatott nekem Zuki, hogy Amerikából lopta.Szoba felett nyitott padlástér majd az utolsó, elég nagynak számító Zuki-lak.
Egy szem ággyal, beépített szekrénnyel. Zuki büszkén kapta le a szekrényről a saját suitjait, csinált fotót is gyorsan, ott ökörködtünk egy sort a sok-sok lommal amit összeszedett már magának (imádom a hozzám hasonló kacatos embereket s az Ő kacatjaikat!).
Volt ott maszk, bőrpáncél (ami amúgy meglepően kényelmes és egyből úgy érzed magad ha felveszed, hogy te vagy a jani és bárkit képes lennél levágni), sétapálca, ruha kellékek, távirányítós pók és még sorolhatnám...
Elhatároztuk, hogy na, akkor főzzek mán valami finom magyar dolgot.. még itthon elhatároztam, hogy nagyon finom töltött káposztát tudok ám főzni (tényleg), s körbe is érdeklődtem, hogy Angliában ez megoldható e.. ugye, van-e tejföl meg fejes savanyú káposzta! Persze, nem csak úgy, hogy angolokat megkérdeztem, hogy van e sour-cream meg sauerkraut hanem kinn élő honfitársat kérdezgettem meg, hogy szerinte, megoldható s ő nyugtatott meg.
No, útra keltünk. Kerek egy perc sétával kiértünk egy nagyon szép kis térre, ahol két Lengyel bolt is volt nyitva. Bementünk a legelsőbe, a kisebbikbe. Beléptünk, s egyből 5 ember tekintete szúrt le minket. Azon a csepp helyen rengetegnek tűnt az az X ember. Köszöntünk ahogy illik, de csak egy ember reagált amikor realizálták, hogy mi nem lengyelek vagyunk, mert akkor csak úgy köszönünk, hogy, dobry wieczór, vagy valami.   Lengyelül beszélgettek végig. Magyaráztak, hadonásztak, röhögcséltek. Mi meg elkezdtük keresni a jó féle káposztát... találtunk, de vágottat. No, köszöntünk (válasz nem jött), s át a sokkal nagyobb felújított boltba. Ott senki sehol, köszönés -mire egy nagyon helyes eladó lányka válaszolt. Ott is ugyan azokat találtuk meg, mint a másik boltba. Tényleg, minden ugyanaz, csak jobb keretbe csomagolva.
No, itt elszántam magam, felkaptam egy zacskózott káposztát - a darabosat-, s nagy bátran odalibbentem a lánykához, hogy Helló, ken ju help mi, plíz?  (Már itt tudtam, hogy hülyét csinálok magamból, de akkor is kell az a rohadt káposzta, inkább kérdezek!) Jesz, of korsz! Jött is a válasz egy hatalmas mosollyal s a csaj mindent eldobott a kezéből amit épp pakolászott. Szó, őőőőőmmm (gondolkoztam, hogy hogyan lesz kevésbé gáz), áj vuld lájk tu kuking 'töltöttkáposzta' (itt elkerekedett a szeme, de nem hagytam, hogy megszólalhasson) for máj frend, end ví lájk tu fájnd számfing lájk disz *kápusztamutat*, dzsázt not cutted, ju nó, full lívz. No, a csaj egyből mondta, hogy ja, [lengyeltöltöttkáposztanév?!]-t akarok főzni, de sajnos itt nem lehet jó káposztát találni, mert mindnek kicsi kis nyomi a feje s nem lehet megcsinálni, savanyítani. Na, nagy szomorúan elkullogtunk... aztán kitaláltam, hogy nincs para, ügyes vagyok, meg főzni mindig lehet valamit, nem csüggedünk, akkor főzök tök mást ami finom és gyors. Robinnak is felcsillant a szeme, hogy jól van, legalább megmutat több dolgot is a környéken, és elvisz egy nagyon angol bevásárlóközpontba! Na, megörültem, hogy világot látok! Amúgy nem tudom, hogy itt minden kicsi volt-e, vagy helytakarékos, vagy mi van, de nagyon gyorsan odaértünk mindenhova gyalog. Annyira közel volt minden egymáshoz, néha már zavart is a dolog. Meg is kérdezgettem, hogy nem parázik, hogy valaki csak úgy benéz az ablakán? A szomszéd is fél méterre van tőle, meg Ő is a szomszédjától. Meg mindenki fél méterre van mindenkitől, nincs helyetek, egymás szájában éltek! Mondta, hogy néha Ő is fél, hogy valaki bekukucskál, de van függöny, szóval nincs gond. Közben már egy gyönyörű ősrégi templom kertkapujában voltunk (amit amúgy még a kocsiból is megcsodálhattam, úton hazafelé), hogy na, mehetünk is át. Én meg így néztem, hogy ennek a tényleg szép és régi templomnak a kőkerítése, nekem ér mellig, mégis egyben van az egész park, vannak padok, szép zöld az egész, és a több szász éves sírokat se b*szogatja senki sem. Egyben vannak, graffiti sehol, rongálás sehol, és a többi. Zárható kapu sem volt a kerítésen, csak egy ilyen kis jelzés szerű fa kapu. Az meg más, hogy egy 20 centi választotta el a következő ház ajtajáig...
Volt benn egy fiú társaság, nagy hanggal, röhögcséltek meg minden -ezen is néztem, hogy nálunk a nagy rocker meg gothok mennek max temerőbe, de Zuki mondta, hogy az emberek ide átjárnak csak úgy relaxálni, mert hát ez egy park végül is. Oké, tényleg park, meg zöld, de templom temetővel!
Közben miséről jöttek kifelé, óriási szürke mókus szaladgált mindenhol, mi meg úton voltunk a "nagyon angol szupimárketbe". Volt útközben egy, de mondta Zuki, hogy ez nem angol.. no, megláttam egy Tesco-t, s nagy örömmel mondta, hogy oda megyünk mert a Tesco az nagyon angol. Mosolyogtam egyet, s mondtam neki, hogy ilyen nálunk is van. Meglepődött, mert azt hitte -kis naív-, hogy Tesco csak és kizárólag Angliában van ám! Megnyugtattam, hogy még Csehországi Tescoban is voltunk, szóval annyira nem újdonság ez.
No, hatalmas felettébb angol áruház, kaptam epres-krémes fánkot (ha ettél már finomat! azóta is kívánom, csak itt nincs...), vettünk sok cidert, lisztet, "tejfölt", húst (csirkét, zuki meg vett magának pár birka bordát), krumplit, cukrokat (anyuéknak karamellát, gumicukrot, apróságokat), sajttortát (mer az angol!), ketchupot, amihez járt ajándékba egy mentolos gezemice, ami Zuki szerint isteni, de én nem mertem megkóstolni. A pénztáros lányka kedves és aranyos volt, főleg, hogy az édességeket fizettem én, és nézett rám kerek szemekkel, hogy 'candy party lesz'? De megnyugtattam, hogy ajándékba lesznek, s igazából jót mosolygott, hogy miért nem valami "értelmesebb" dolgot viszek magammal...
Otthon a főzés nehézkesen ment, mivel helyet azt teremteni, Robinnak alig volt kése, ami van, az se vágott, olaj sem volt a háznál, illetve, ami volt olaj az ilyen... olaj-spray. Ha láttál már hülyeséget! De szereztünk rendes olajat, hogy tudjunk főzni ahogy illik! Szóval csak megfőztem. A vendéglátómnak szerencsére, nagyon ízlett.
Az este gyorsan eltelt. Mindegyik cider-t amit hazavittünk megiszogattuk, csacsogtunk, ilyesmi. Az egyik cider -sajna, nevére nem emlékszem-, egy az egybe olyan ízű volt, mint a málnaszörp. Szódás-málnás szörpi... na, az ízlett a legjobban. Mondtam, hogy beszélek egy sort a drága jó urammal, mert a szívemre kötötte, hogy valahol utol érem. Amíg én Olit nyugtattam, hogy minden oké, addig beraktunk a Princess Mononoke-t, s meg kell jegyeznem, hogy vicces volt, hogy megy az angol szinkron közben meg a felirat is...  a felirat sokkal butítottabb volt, mint a kimondott szöveg, a szinkronhangok többsége viszont elég ergya volt az én fülemnek, mikor meg végeztem a beszélgetéssel, X boxon játszottunk több játékkal, sokat beszélgettünk, elterveztük a másnapot, majd ledőltünk.
A kanapé kényelmes volt, jót aludtam. Bár reggel magyar idő szerint 8-kor, ottani idő szerint 7-kor, már nyitva volt a csipám, pedig úgy terveztük, hogy ottani idő szerint kilenckor kelünk... No, egy órát henteregtem, üziket írtam, pihiztem, majd befejeztem a filmet egyedül - ami pont egy órát vett igénybe, szóval, már jött is Zuki, megbeszéltük újra a napot.
Bepakoltunk, mosdás, indulás. Kérdezgettem, hogy kell-e kabát, de azt mondta Zuki, hogy ugyan, elég a pulcsi.. sokszor majd lefagytam! De a nap végére csak megszoktam az időjárást - muszáj volt, végül is, és így is volt egy csomó ember aki bőrkabátban volt én meg pulcsiban. Nem baj...
Londonban egy olcsó parkolóban a lepakoltuk a kocsit (s igazából nagyon jó parkoló-fizetős rendszerük van), majd metróztunk. Kaptam napi jegyet ami tök ari rózsaszín, s minden állomáson remek beléptető rendszer van, amit tök jól működik. (Igen, kérdés nélkül mondom, hogy az elején azokkal is bötéztem, persze).
Sokat metróztunk, egész nap kb. Gyors, tiszta, kényelmes - igazából meglepődtem, én a magyar metrót nagyon nem szeretem, de ezt még a tömeggel is el tudtam viselni.
Az egyik nagy állomáson vártuk a a többieket, akik késtek, persze. . . Végül megérkezett Apes és a huga.
Bemutatkozás, mosolygás s még vártunk egy sort egy másik gyerekre, közben felhívtam Zuki telefonjáról Ambrose-t (kiköltözött magyar ismerős), hogy hol jár, rá ér-e, jönne velünk ilyesmi, s mondta is, hogy ma pont ráér, ekkor meg akkor ér oda, de még csacsogunk.  Megérkezett a srác akit vártunk.  Nem mutatkozott be, s érdekesnek tartom, hogy az angoloknak nem evidens az, hogy be kéne mutatkozni. Nem tartják a kezüket, hogy megmondják a nevüket, ez így, nincs is bennünk, hogy kéne, illene, vagy valami -ezt amúgy Ambrose-nak is említettem az este folyamán, amikor már egy másik társasággal is találkoztunk, s Ő is mondta nekem, hogy ezt így itt nem szokták, meg Ő is észre vette ezt meg ilyesmi, szóval fura, de erre később visszatérek.
(Később (mikor már itthon voltam), megtudtam, hogy ezt a srácot 'Noodless_husky' néven fut, meg nem beszélgettünk szinte egyáltalán, annyira nem is volt érdekes, csak mondom, hogy amúgy így ilyen néven fut. )
London Eye-nál sétáltunk el, lefelé egy úton, ahol zenekar játszott, meg beöltözött emberek pózoltak (s ha dobtál nekik pénzt akkor mozogtak neked egy sort), nekem ez izgalmas volt mivel itthon ilyet még nem láttam, csak hallottam ilyesmiről. A többiek itt elsuhantak, mert Ők ezt már megszokták, s csak én voltam az aki szép lassan ment meg bámészkodott.
Volt ott egy hatalmas több méter hosszú lepedő, amire zászlók voltak felrajzolva, s dobhattál rá aprópénzt, arra a zászlóra, ahonnan jöttél. Ha nem találtad a zászlód, volt ott egy zacskónyi rajzeszköz s szépen felrajzolhattad magadnak. Magyarországot nagy nehezen megleltem, s olyan néven futott, hogy 'Ungarn', szóval nem hiszem, hogy magyar ember írta volna fel.
Volt egy pasas, ott ücsörgött, előtte egy rikító citromsárga papíron volt egy felirat : pénzért mosolyog. Kíváncsi lettem volna, hogy hogyan, mert tényleg elég bumburnyáknak tűnt ahogy úgy nézett mindenkire, mint aki leszúrna a következő pillanatban - de ilyenre pénzt nem adunk.
Szóval, útközben jó volt, de aztán már nyafiztam, hogy öltözhetnénk, meg itt tök jó lenne ökörködni ám, mert sokan vannak, meg buli, meg az idő szorít, meg minden. A többiek is így gondolták, de mivel most kevesen voltunk -sajnos-, így nem szerveztek olyan helyet ahol a csomagokat hagyhatjuk, meg öltözhetünk - emiatt volt nálam csak részleges suit, ahogy a többieknél is.
(Eleinte úgy volt, hogy ekkor lesz nagy közös suitos ökörködés, mármint ami naaaagy, meg havonta van, s most lett volna a 200. alkalom, csak mivel ekkor volt egy táncos fizetős buli is, ezért azt elnapolták, emiatt voltunk csak páran. Nem volt ez baj, így is buli volt az egész, meg ismerkedtem, szóval nem panasz meg rinyálás, csak gyors megjegyzés).
Végül a 'Golden Jubilee Bride' "alatt" öltöztünk egy padnál, ahol Apes s a huga megkajáltak, megterítettek pokróccal meg minden. Megbeszéltük, hogy merre menjünk, hogy legyen, ki marad, stb. Apes huga (Ő sem mutatkozott be, ezért mondom így mindig) maradt a csomagokkal, mi pedig átöltöztünk s elindultunk ökörködni.
Suitban lenni jó érzés, amúgy... ha hiszitek, ha nem. Tudom, ez külső szemmel kicsit hülyeség lehet, meg gyerekes de ki kell próbálni.
Az emberek mosolyognak, integetsz, pózolsz velük, a gyerekek ölelkeznek - s nekem is volt olyan  több is, aki egyből megölelt, pedig én csak a kezemet nyújtottam neki-, ugrálnak veled, megfogják az orrod, röhögnek veled, szóval az egész egy jó buli... ez sokaknak amúgy sem megy, mármint az efféle kapcsolatok "létesítése", meg, hogy azokat élvezzék, meg lazuljanak, csak így. (Szerencsére én vagyok annyira idióta, hogy nekem így is úgy is megy az ilyesmi, szóval nem "változok át", mint sokan. Legalábbis ezt a legtöbben így fogalmazták meg, hogy ez történik ha beöltöznek.)
Még az ott "dolgozó" póz-emberek is pózoltak velünk, egyből elkezdtek mozogni pénz nélkül, odahívtak minket Ők, szóval jó volt. Egy nő volt aki nem mozdult meg semmi pénzért, nekem Ő tetszett a legjobban. Teljesen aranyra volt fújva, s még a szeme sem mosolyodott el, akármit csináltam előtte. Le a kalappal, imádtam.
A többiek -mikor már ezredjére sétafikáltam el ott, de már ki fotózkodtuk magunkat együtt-, integettek, a cowboy lelőtt, az őr szalutált, a viking kalimpált, szóval jó volt na.
Pihentünk egyet ott a híd alatt. Ittunk ,ettünk, csacsogtunk mindenfélét. Megérkezett közben egy régi angol barátom, Will. A nyakamba ugrott, hogy de jó, hogy láthat végre, meg, hogy örül nekem és így úgy. Jó régi embereket látni. :) Főleg ha még a nyakadba is ugranak....
Aztán Ambrose is befutott pont, (ez előtt vagy négyszer próbálta elérni Zukit, aki például pont olyan, aki teljesen átalakul egy suitozás alkalmával, s minden egyes jelmeze más karakter s mást hoz ki belőle, érdekes az ilyen).
Örültem a magyar hangnak mellettem.Körülbelül vele egy időben futott be még egy suitos, aki szintén nem mutatkozott be (ugyan minek...), aki teljes suitba bújt bele. Bár fiú lévén nem is kellett annyira szégyenlősködjön.
Aztán Ambrose használta a fotómasinériámat, s indultunk is új irányba. "A srác", (a noodless) már leöltözött, s nem is vette vissza a suitját ezután. Próbáltam érdeklődni, hogy miért, de nem nagyon válaszolt rá, mármint olyat, ami értelmes lenne, csak annyit mondogatott, hogy nem tudja, meg most nem meg nyifi meg nyafi. Szerintem nem élvezte úgy mint én vagy Zuki, nem tudta úgy tenni magát, meg nem "rajongták" úgy körbe. Úgy elég nehéz élvezni... Akin nem volt ruci, az hozta a csomagjainkat helyettünk - így igazán élvezet a suitozás, ha csak mész mint a fejetlen galamb más meg hozza a cuccaid, hehe.
Fel lifteztünk a hídra (s vicces, hogy ott integettünk egy pasasnak, aki pár nappal ez előtt kommentelt a picasa fotós gallériámra, hogy Ő volt az ott a hídon és milyen kicsi a világ. Tényleg az!), ahol átmásztunk a túloldalra... A hídon doboltak, táncoltunk egy sort, majd átérve meneteltünk tovább, amerre a többiek mentek. Útközben persze, volt fotózás, kisgyerekes családos fotó, egyedül, még több idegennel, ölelkezés amit akarsz. Közben Ambrossal is csacsogtam, úgy, ahogy tudtam suitban.
Aztán kiértünk a Trafalgar térre, ahol egy csomó ember párnával szaladgált... nem esett le senkinek sem, hogy mi van. Ott is ölelkeztek velem/velünk, kicsik, nagyok, hipster-ek, idősebb nők, random emberek. Ambrose-t b*szogattam közben, hogy fotózzon helyettem.
Aztán a semmiből hangosan az összes ember óbégatni kezdett, hogy 3...2..1... és elkezdték egymást kegyetlenül ütlegelni.  Itt már leesett, hogy nemzetközi párna csata nap van, s mi véletlen csöppentünk ide. Én is beszálltam, de olyanokat  rám sóztak, hogy inkább kijöttem. Féltettem a jelmezem, hogy nehogy baja legyen. A 'tigrissrác' (aki szintén nem mutatkozott be, alig beszélt bármit is, és ő volt az aki teljesen beöltözött), Ő bement s sokkal tovább bent mert maradni... kb mindenki egyből rávetődött, sajnáltam szegényt. Csúnyán verték, ráadásul elkezdték lehúzni róla a suitot meg ilyenek. Amikor kijött én szedegettem le róla a toll meg mindenféle párnamaradványokat. (Ekkor én már levetkőztem).
Könnyes búcsút vettünk a többiektől (sziasztok,majd tali, örülök, hogy találkoztunk X,Y és Z mivel a neveteket nem tudom),  majd Zuki, Will Ambrose és én mentünk tovább. Újra metrózás, irány Camden Town! Fúh, ezt nagyon vártam...
Piac. Furcsábbnál furcsa emberek, rave üzlet, punk üzlet, bakancsok, övek, goa zene (mindenhonnan az ömlött a füledbe), óriási furcsábbnál furcsább lovas szobrok, cuki házak üzletté alakítva s teljesen átfestve, piercing és tattoo üzletek felváltva, hülye sapkák, jó kaja, fánk (FÁNK! Akarom! csokis, csokidarabokkal sok-sok-sok lekvárral, gahhh), friss narilé, vásárlás, ökörködés, beszélgetés, olasz kaja, kínai kaja, japán kaja, mexikói kaja, póló, pulcsi, bringák, fotel, könyvek, ékszerek, halak amik megeszik az elhalt bőrt a lábadról, szőnyeg, sál, sorolhatnám tovább, rohanás...
Újra metró, ahol egy kis utazgatás után Will elköszönt, s ment hazafelé. Hármasban maradtunk, s épp kajáldát kerestünk. Zuki indiaizni akart velem, vagy mexikóit enni (ami kicsit vicces, kb olyan, mintha elmennék mondjuk oroszokhoz angol kaját enni), de végül a mexikóit választottuk mert még nem ettem.
A Wahaca nevű helyre mentünk be, ami fullon volt, így asztalt foglaltunk, s arra az háromnegyed órára, elmentünk kocsmázni. Nagyon aranyos, feelinges kis kocsmát leltünk, ahol a srácok söröztek, én pedig limonádéztam (nem szeretem annyira a sört, és meleg sem volt). Itt láttam egy olyat, csak néztem : egy 40 fölötti nőci, félvér, kb nekem ért vállig ( 160 centit súrolom alulról), pink tarajjal, pink köves fültágítók, piercing, tetkó, kisruci, söröcske. Megmosolyogtam, itthon ilyet nem látsz, vagy ha igen, azt is látod egyből, hogy hogy nézi mindenki... tök jó, itt tényleg úgy éreztem lehetsz akármilyen, nézhetsz ki akárhogyan, nem leszel kinézve a tömegből, nem kell alkalmazkodni úgy, lesz munkád, életed, amit akarsz. Ambrose helyeselt is ebben, azaz, azzal, hogy elmondta a véleményét erről, hogy jó itt, pont az ilyesmi miatt, hogy mennyire szereti ezt a helyet, stb...
Vissza baktattunk enni, s ekkor már mindenki nagyon éhes volt - én legalábbis nagyon, mivel a fánkon meg cukorkán kívül nem ettem értelmes kaját még aznap.
Az étterem nagy volt, zsúfolt, nyüzsgött az egész. A felszolgálók kedvesek voltak, bár aki minket kiszolgált srác annyira hadart, s olyan angolja volt, hogy egy szót sem értettem. Szerencsére, Zuki Ambrose igen, úgyhogy én csak bólogattam. Ambrossal ugyanazt ettük és ittuk. Valami rebarbarás koktélt kaptunk, ami nagyon finom volt. Sok jéggel, meg volt benne lime is, amit később magába megettem, mert sosem ettem még lime-ot ezelőtt. Előételnek hoztak valami barna trutymót, meg hozzá ilyen chips szerű izét... a neve meg most nem jut eszembe, akárhogy erőlködöm, de biztos tudjátok, mire gondolok. Finom volt, s megeszegettük amíg vártunk.
Angol steak-es burrtot ettem, ami nagyon finom volt. Zuki 3-3-3 kicsi taco-t kapott, mind más ízű volt (s felajánlotta nekem, hogy a burrito az hatalmas, s abból egyet kérjek vagy a tacokból kérjek több ízt). Zuki evett a burritomból én pedig az ő tacoiból, szóval sok mindent megkóstoltam. 
Az étterem tiszta volt, a mosdó is tiszta dizájnolt, színes, kellemes. Kaptunk ajándékba ilyen kis papír bizbazt, amit ha kinyitsz, láthatod, hogy az valójában chilli magok, hogy ültesd el, és nevelgesd.(Kettőt is szereztem, egyenlőre cserepet akarok keríteni nekik:) !)
Sajnos itt kicsit összefolyik már a kép, mert nem emlékszem, hogy metróztunk-e, vagy sem, de arra emlékszem, hogy láttam egy darab csövest is aludni a lejáró lépcsőjén, teljesen becsavarta magát egy hálózsákba- itt Ambrose megjegyezte, hogy itt is van ilyen, nem kell meglepődnöm. De azt nem tudom, hogy az most volt-e, vagy ez előtt, de az biztos, hogy metrónál.
Egy japán kajáldált kerestünk, ahol pár emberke várt minket, hogy találkozzunk. Sétáltunk, csacsogtunk, beszélgettünk. Itt Ambrossal próbáltunk csak angolul, de amikor a magyar jött előbbre, néha szégyelltem is magam, hogy szegény Zuki, semmit nem ért... próbáltunk bele tömni egy-két magyar szót, amiket volt, hogy meg sem próbált kimondani. Meg is dicsért ez a jaúember, hogy látja, megy az angol - ami őszintén, jól is esett, nagyon, de szerintem csak belejöttem addigra, s írásban továbbra is ergyuska.
Ökörködtünk fennhangon (ami nekem amúgy is megy),  s egy boltot láttam meg tele felvarróval, s mivel én egy "mocskos pank vagyok", azért vettem is kettőt. Egy piros Matrjoska babát, és egy zöld WV bogarat. Akartam egy övet is, de annyira drága volt, hogy nem... de próbáltam sunyizni is, hátha. Felváltattam a pénzem a srácokkal, hogy ha azt mondom csak ennyim van biztos engednek belőle! (Aha, egy boltban, persze). Visszaslattyogtam s a sárga eladó srácnak elkezdtem nyafogni,h. pweez, lécci, annyira szeretném, annyira jó, ennyim van, légyszi LÉCCIMÁR! Szegény, láttam a fején a kétségbeesést, hogy ilyet még senki nem próbált meg ez előtt, s ha valami piacon lenne még engedne is, de sajnos nem akarna a fizetéséből levonást, s nem is vagyok annyira jó nő (baww!), hogy ezt így megengedje magának, szóval öv nélkül maradtam... Eltévedtünk, de azért élveztem a bóklászást. Egyszer csak egy nagyon jó kocsma ablakában, két idős faszit látok csókolózni. Egy kis kopaszt, meg egy bajszost, lehettek olyan 35-40 között. Mosolyogtam egyet, hogy ez itt így mehet, mindenféle rinya meg hiszti nélkül konkrétan egy kirakatban. Meg is kérdeztem Ambrose-t, hogy London eleve ennyire liberális hely?  Itt kicsit el kellett mondjam mire is értem ezt, hiszen ők ezt észre sem vették. Mondta ez a jóember, hogy nem mindenhol ilyen ez. Azt is elmondta, hogy imádja ezt a helyet, pont ezért. Úgy nézel ki ahogy akarsz, s nem mindenhol, de bizonyos helyeken igenis, csókolózhatsz a pároddal, legyen az nő, avagy férfi. Megörültem, igazán. Szerintem ez tök jó! Nagyon is! Na, szégyenkezzetek, b'aww, nekem az ilyen igenis, tetszik. Mert ez akkor is jó, és nem égtem el, a szemem sem folyt ki. :)
Végül sok keresés és csalingálás után meglett az étterem, ahol vártak minket. Ők kajcsiztak, mi zöld teáztunk, cukor, minden nélkül mer úgy a király.
Itt, x idő után, Alex nevű srác mutatkozott be először, mert annyira nézett, s mondta is, hogy nagyon ismerős vagyok neki nem-e taliztunk már valahol? Mondtam neki, hogy sajnálom, nem. Ebben az az ijesztő, hogy nekem is ismerős volt, nagyon, de, hogy honnan a fene se tudja megmondani. Aztán szépen sorban a többiek is bemutatkoztak -végre.
Szóval, amire emlékszem...
Alex, volt neki pici tetkója, szakáll, hosszú haj, szemüveg. A barátnője,'Pickled' (sajnos az igazi nevére nem emlékszem), nagyon helyes szőke alacsony vékony szemüveges lányka. Vele amíg közösen sétálgattunk sokat beszélgettem, azt is, hogy ha minden igaz találkozunk meg beszélgetünk még. Steven, (erre is csak azért emlékszem, mert először azt mondtam, hogy Sztíív, mire ki lettem javítva, hogy Sztí-VÖN!), nagyon aranyos szőkés, hosszú hajú, fiatal, kölyökképű srác. Aztán volt egy, aki úgy beszélte a zangolt, hogy csak na. Úgy mondanám, hogy olyan a beszélőkéje, mint egy tipikus Britnek. Nem Angol, Brit! You know, like a sir! Hazafele menet Zukinak is mondtam röhögve, hogy az a srác úgy beszél, mint valami bemondó, vagy nem is tudom. Ő meg helyeselt és jót mosolygott velem.  Volt ott még egy srác, akinek alig értettem az angolját. Eredetileg Ő hívta el Zukit, hogy Ők ott lesznek s talizzunk. 'Pawfox' néven fut, sajnos, az igazi nevét nem jegyeztem meg. Nagyon alacsony, tőlem idősebb indiainak kinéző srác. Kedves volt velem, próbált velem csacsogni, meg minden.
Szóval, Ők voltak az asztaltársaságom. Miután ettek, miattam elindultunk olyan helyet keresni, ahol pipázhatunk. Voltunk egy helyen, ahol kötelező lett volna enni, hogy füstölhessünk, szóval azt skippeltük. Aztán leltünk egy fagyizót, ahol tudtunk, igaz, drágán, de tudtunk odakinn a hűvösön. Itt már csak Zuki, 'a Brit', Ambrose, Steven és én voltunk jelen. Csacsogtunk, ökörködtünk. Itt jött tarhálni egy csöves (hozzám!), hogy ugyan már, ma'am, Ön a férje és a boyfriendjei nem tudnakadni? Mindenki nézett egyet, s adtak is neki egy keveset, s hajbókolva ment el tőlünk. Na, azután már mindenkit úgy is kezeltem, hogy Ők a háremem és nem tudnak ez ellen mit tenni!
Nem sokáig maradtunk, mindenki ment haza ezután... gondolom én, legalábbis mi igen.
Metró, végállomás, kocsi. Hosszú nap volt, nagyon.
Kissé szégyelltem magamat, újra, mert annyira készen voltam, hogy a kocsiba hiába próbáltam figyelni, meg beszélgetni el-el aludtam. Zuki nyugtatott, hogy nyugodtan, de én meg csak azért sem akartam... persze, végül elnyomott az álom s Milton Keynes-ben tértem magamhoz. Hazaértünk, ettünk még sajttortát - ha már megvettük-, megbeszéltük közben a másnapot. Elköszönés még lefekvés előtt, s a nagy sötétségben még dobtam az uramnak egy susmust, hogy ne fosson, élek. Itthon ekkor volt reggel kettő, ott "csak" hajnal egy. Amint leraktam a telefont, már aludtam.

Reggel 9 előtt keltem, 10 perccel. Zukit hallottam, hogy fürdik, meg készülődik. 9-re magamhoz is tértem, s indultam zuhanyozni. Pancsolás után összepakoltam szépen, mindenemet. Sajnos kaptunk üzenetet a reptérről, hogy jó volta, ha három órával az indulás előtt becsekkolnék... hárommal!
Szóval 11 körül már ott kellett lennünk így semmire nem maradt időnk kb, amit aznapra elterveztünk. Zuki sajnálkozott is, és szomorú volt emiatt, de mondtam neki, hogy nem para, majd idén nyáron Németországban találkozunk és pótolunk!
Elindultunk, hogy az utolsó pénzem költsem el. Vettem még édességet, meg kacatot. Cukrok, csoki, ez -az. Vettem valami piskótaroládot, amit még ott elkezdtünk elpusztítani, s meg kell mondjam az is nagyon finom volt!
Aztán útra keltünk, hogy még világot lássak, meg reggelizzünk Milton Keynes központjában. Mondtam Zukinak, hogy most valami nagyon súlyos kaja kell, mert késő este fogok enni legközelebb, amikor már itthon leszek.
Semmi az ég egy adta világon nem volt nyitva, húsvét örömére. A központ ahhoz képest, ahol mi laktunk hatalmas volt. Új épületek tömkelege, üveg, meg bevásárlóközpont meg ilyenek. Zuki mutatott egy épületet, s közölte, hogy azon belül van egy jégpálya, de nem korcsolyázásra, vagy ilyesmi, hanem ott lehet télen-nyáron síelni! Na, itt néztem, hogy nem tudtok jobbat kitalálni jó dolgotokba,  és mondta Zuki, hogy hát na, ez van, ő még nem járt benn, de ahol nincs hegy, meg hó és nincs pénze arra, hogy síeljen meg snowboardozzon az ide jön. Amúgy az egész egy bevásárlóközpont részét képezte, alul éttermekkel, s még mozi is volt, hogyha túlságosan unnád a síelést meg a műhavat!
Eredetileg Zuki a 'Giraffe' nevű helyre akart elvinni reggelizni, de az is zárva volt.. útközben a KFC is zárva volt, majd Milton Keynes azon telepén kötöttünk ki, ahol Zuki lakik újra, mert ott ő tud olyan helyet ami nyitva lesz.
Amúgy meglepő, de ezek között a városrészek között nagyon nagy hely van, nem úgy, mint itthon, hogy házak között mész, meg ilyenek, hanem mintha kimennél egy autópályára újra. Útközben láttam a híresnek nevezett "mű teheneket", láttam sok-sok shire lovacskát meg újra zöld tájat zölddel.
Találtunk egy kis kajáldát nyitva, ami tele volt Milton Keynes történelmi fotóival, amiket Zuki meg is csodált, meg rá is kérdezett az eladótól, hogy honnan vannak, az a városrész-e, amire Ő gondol és ilyesmi. Zuki angol reggelizett egyet (bab, kolbász, két kenyér, tojás, bacon), én csak sültkrumpliztam, hússal és sült hagymával... jah, és ketchup. Az, az ilyenhez mindig kell. Zuki meg ette azt a hülye barna szószt -ami szvsz, nem a legjobb dolog a világon, de egy idő után tényleg nem olyan rossz az íze, mint elsőre!
Megreggeliztünk, s indultunk is Luton reptérre. . . túl hamar odaértünk, szerintem. Felszálltunk az ott közlekedő ingyenes reptér-buszra, amit egy akkora arc csávó vezetett, hallod! Olyat én még csak filmen láttam meg karikatúrán: Feka idős fószer, vékony, beesett arc, kockaszemcsi, felül ősz nagyon rövid haj, de hátul meg már barna rasztája volt. Ha ez még nem elég, ott ugye, beszélni kell ám a mikrofonba, és tényleg úgy tolta, mint egy igazi jamaikai, alig érted, motyog, hihetetlen laza volt. Még Zukit is bökdöstem, hogy nézze, ekkora királyságot! De ő annyira nem értékelte, mint én.
Becsekkoltam... még teáztunk egyet, aztán Zuki már mondta, hogy mehetek tovább, el fog telni hamar az az idő, míg a repülőhöz érek. Ölelkezés, s mentem is. Ismét elfogott az az érzés, hogy ügyesnek meg talpraesettnek kell lenni.
Egy kínai hapsi volt aki kérte tőlem a táskát, hogy kipakoljak, türelmesen kivárta, elkérte a cipőmet is. Hátizsák egy ilyen 'lavórba', másodikba pedig minden más...psp, fényképezőgép, övtáska, cipő . A kapu nem csipogott be, szerencsémre. Viszont a túloldalt ahogy vártam a cuccaim, csak a táskám jött oda hozzám, a többi dolgomat félre, oldalra kidobta a gépezet. Besz/rtam, hogy most fognak hátravinni, levetkőztetni, vagy akármi.
Előttem lévő anyukának és a lányának is külön mentek a dolgai, velük Spanyolul beszélt a fickó akinek ez volt a melója. Nagyon nagyhangú volt, vigyorgott, kérdezgette őket, hogy először utaznak-e, honnan jöttek (ez még angolul volt, csak azért értettem), s aztán váltottak nyelvet... Amíg odahozta az én lavóromat, a mellettem álló nő s az ő vele utazó lány kissé megijedt, mert látták, hogy nekik is külön ment a holmijuk, s én mondtam nekik, hogy hát, itt azt mondta ez az úriember, hogy ez csak rutin dolog, meg egy ilyen kis vacakkal át kell nézze, hogy nem-e robbannak fel az elektromos dolgaink.
No, ezután jöttem én. Láthatta rajtam, hogy kissé ideges vagyok, féltettem a dolgaim. Tőlem is kérdezte, hogy csak így, egyedül, család nélkül? Mondtam hogy igen. Az övtáskámat megkérdezte, kipakolhatja-e? Mondtam, hogy természetesen, s mindent az ég egy adta világon kiszedett belőle. Amit akarsz. Az utolsó szöszdarabot is. No, visszakaptam mindenemet, s mint a nyúl úgy pakoltam el, s húztam befele... igaz, még nagyon-nagyon sok időm volt a repülőig.
Addig gondoltam elmászkálok, ez egy ideig ment is. Volt ott kajálda, játékterem, elektronikai bolt, minden.  Aztán leültem, hogy inkább játszom. A psp-t már csak emiatt is jó ötlet volt elhoznom, legalább. Mielőtt ment volna a gép, kiírták, hogy késik. Kicsit ideges lettem, de úgy gondoltam belefér. Játszottam tovább. Sajnos, ezt még kétszer eljátszották, s több, mint plusz egy órát kellett ott ücsörögnöm. Írtam susmust Olinak, Apának, hogy késik a gép, sokat, lehet nem érek haza időben. Zukinak is írtam, hogy idegesítő, és felesleges volt így rohanni. Írt is nekem vissza, hogy ne parázzak, a gép ilyenkor gyorsabban megy, mert megteheti. Még Maddenemnek is írtam, mert igazából ha nem is reagál mert nem tud, már akkor is nyugodtabb vagyok egy fokkal. Itt már nagyon nyűglődtem. Ilyenkor már láttam más magyarokat is -legalább, eddig senkit. Újra körbejártam azt az egész helyet, nézelődtem, aztán megint leültem a seggemre, s szuggeráltam a táblát, hogy ugyan, a Budapest Wizzairt mutasd már, hogy hanyas kapuhoz kell mennünk!
Végül egy kedves idősebb duci, vörös rövidhajú nő kérdezősködött tőlem, mert mondta, hogy látta, előkészítettem a személyimet és az magyar volt, és gondolta, megkérdez már, hogy nem-e tudom, hogy mi van itt most? Végül egész jól elbeszélgettünk. Mondtam neki, hogy olyan ismerős, mondta, hogy Balmazújvárosi, szóval még annyira messze se lakik Debrecentől. . . No, eltelt az idő, nyílt a kapu, rengetegen rohamoztuk meg, s még ott is, mikor már ott álltunk várattak minket. Ott még egy szőke nő is beszállt a traccspartiba, elmesélték, hogy ide fele is késett a gépük és többet nem repülnek ezzel a társasággal, mert ez egy vicc! Azt is mondták, hogy kaptak 6 eurós kajautalványt vigaszdíjul, mert késtek. Reménykedtek, hogy hátha most is. Néha a hangosbemondó mondott valamit, amikor egyből rám nézett mind a kettő kérdően, hogy mi, mit mondott, mi van?  Végül mivel annyira nem tudtam belemenni abba, hogy Ők rosszul vannak kocsiba, hajón, autón meg mindenhol, végül elszakadtunk egymástól. Láttam őket végig, de nem nagyon csacsogtunk.
Ablak mellé sikeredett ülnöm, utolsó előtti sorba. Egy srác kavarodott mellém, akin éreztem, hogy szeretne beszélgetni, de most én voltam az a bunkó, aki sajnos nem nagyon adott neki erre lehetőséget. Válaszolgattam amikor így mondott valamit, meg visszamosolyogtam amikor mosolygott, de sajnos nem úgy, ahogy  úgy tenném ahogy ha nem lettem volna kissé ideges - mint mindenki más is. (Szóval ha olvasnád, mivel a világ kicsi, bocsi! Legközelebb beszédesebb leszek...sose tudni!:) )
Elmondta a repülőnk kapitánya, hogy azért késtek, mert az egyik ajtóval baj volt, így azt még Budapesten meg kellett javítani - s ez érthető, s örültem, hogy tájékoztatást is adtak. Egy dolog viszont nem kicsit volt irritáló: A drága stewardunk hazafelé, azt hitte, valami talk showban van, vagy valami, mert oooolyan hanglejtéssel beszélt, mint aki dalol, de azt is rettenetesen, sokszor az egész repcsi egyszerre hördült fel, hogy inkább ne beszéljen!
Érdekes, hazafelé csak 1:55 percet repültünk, míg odafelé 2:15-t. Zukinak igaza volt, tényleg gyorsabban jöttünk. (Nem, ebbe nincs benne az óra átállás, csak a menetidő).
Itthon, leszállás, telefonálás Olinak, Apának. Oli mondta, hogy rohannunk kell, mert megvette a jegyünket s ha lekéssük a vonatot  nincs több... örültem.
Meglett a csomag, kivonszoltam, se ölelés se puszi, egyből vágtáztunk a vonat után - miközben is sikeresen megfáztam, mert itthon hideg volt, s nem vettem fel kabátot mert minek. A vonaton lett helyünk, Oli is hulla fáradt meg kajás is,s én is. Odaadtam neki a "love candy"-t amit hoztam neki, s útközben elkezdtük eszegetni. Annyi értelme van, hogy minden cukorkán más felirat van... igazából jókat nevettünk egyiken-másikon. Főleg, amikor olyanok jöttek ki, hogy "My pet" meg hasonlók. Jó ötlet volt, hogy ezt  hoztam.
A pályafelújítások miatt sokkal lassabban haladtunk, mint amúgy szokott a vonat... örülök, hogy Oli jött velem, legalább nem untam magam. Sokat csacsogtunk mindenféle blődségről. UFO, 2012, milyen volt anglia, mit hoztam még, milyen lesz a húsvét, ilyesmi. Tipikus dolgok.
Itthon apa várt a nagyállón Zsuzsikával  (az autónk), s haza felé tartva még pötyögtem egy üzit Zukinak, hogy minden oké,  autóban vagyok, mindenki megvan, minden remek, köszönök mindent.
Itthon nem jött senki se, hogy a nyakamba ugorjon, mert Megasztár, vagy valami más hülyeséget néztek a csajok. Tettem enni Olinak meg magamnak, s miközben melegedett a kaja csak előjöttek, hogy na, mi volt, hogy volt így úgy. Odaadtam a cukorkákat meg mindenfélét amit hazahoztam.... aztán ennyi volt.
Rövid volt, remélem lesz még ilyen.
Másnap jó volt a húsvét, ettünk, ittunk, henteregtünk, találkoztam Viktorral, Boglárral, Zúzóval (Zoli), szóval eltelt hamar.






Ez az út maximálisan megérte! Remélem lesz még ilyen.
Nyáron irány Németország, ahol még több hozzám hasonló őrültet fogok összeszedni - meg barátot, ismerőst, havert, megrendelőt, akár csak Csehországban! Abban is bízom, hogy még jó sok más országot fogok meglátogatni, ha nem is így, de menni fogok amikor csak tehetem. Talán még idén összejön Hollandia (pár holland barátomnak köszönhetően). Idén szeretne meglátogatni engem Német ismerős, s pár Szlovák is. :)

2008-ban hoztam létre ezt a csodálatos blogot a semmiért.
Most úgy gondoltam, hogy írok is valamit.

A cím elég random. Sok segítséget kértem ismerősöktől, hogy hátha lelek valami értelmesebbet, de ez jutott.